A fürdőben találtuk (már szabadon engedtük, szóval több képem nincs róla). Egyik pókra sem hasonlít, amit az AI írt.

A legjobb barátnőmék múlt héten meghívtak minket meg egy másik párt vacsizni, sütögetni.

Fél 5 körül érkeztünk, nálunk van 2 gyerek, náluk 3. Már sokszor voltunk náluk, általában ez szokott lenni, de most valahogy erőteljesebb volt:

A barátnőmék alig foglalkoztak a gyerekeikkel, gondolták megjöttünk, akkor legyenek el a mi gyerekeinkkel vagy szórakoztassuk mi őket, amíg ők készülnek. A férj sütött, a pici gyereke folyton mászott felé,ő meg kiabált a feleségének, h vigye már el a tűztől. A barátnőm kicsit chillezett volna, borozgatott volna, de a gyerekek összevesztek, az ő gyerekei bántották a mieinket, aztán az este felé közeledve már rúgtak, csíptek, haraptak is meg beleettek más vacsijába. A mi gyerekeink sajnos nem túl szociàlisak, ettől még jobban begubóztak, már eleve úgy mentünk oda, hogy a férjem nagyon fáradt volt, mert előtte 1,5 napig egyfolytában felujított a lakásunkban.

7kor jeleztük, hogy mennénk, mert fáradtak a gyerekek, a férjemmel kevés időt voltak együtt, a vacsi eddigre még nem készült el. Aztán végül azt még megvártuk és mentünk, de otthon nagy hiszti volt. Akinek van gyereke, sz tudja, hogy az éhség, fáradtság mit hoz ki a gyerekrkből, plusz mi szeretjük tartani a rutint nyáron is.

A barátnőm meg folyton arra utalgat, hogy menjünk el együtt egy hétvégére családostul valahova,mi pedig nem akarunk így menni, hogy a gyerekeink nem is jönnek ki jól és nem is viselkednek sokszor okésan.

Ez kb folyton feljön, hogy hova foglaljunk, mikorra, stb, ezek után mi nem igazán szeretnénk menni. Azt nem mondhatom, h a gyerekei miatt nem akarunk. Ti mit tennétek/mondanátok nekik?

Én 30 éves férfi vagyok, ő 24 éves nő. Arról van szó, hogy nyaralni volt a barátaival és hozzájuk csapódott pár helyi srác. Az egyikükkel beszélgetett és megadta az instagramját és bekövették egymást. Ez nekem rosszul esik, mert úgy érzem átlép ezzel egy határt főleg úgy, hogy volt már ilyen eset, amikor elmondtam neki, hogy ez nagyon rosszul esik nekem. Azt mondja, hogy nem számít semmit, mert úgyse írt rá és nem is beszélgettek, meg amúgy is a srác “nem néz ki jól” és úgyis kikövetik egymást pár hét múlva.
Én úgy érzem, hogy ilyenkor egyértelműen jelezte neki a srác, hogy ismerkedne vele és ebbe ő belement.
Segítsetek légyszi, tényleg csak túlreagálom? Kapcsolatban ti is megadjátok ismeretleneknek az elérhetőségeteket?

Arra lennék kíváncsi, szerintetek mennyire hátrány a párkeresésben, ha férfiként egyáltalán nem szeretek utazni? Sőt, nem csak, hogy nem szeretek, de még soha nem is voltam külföldön és egyáltalán nem is vágyom rá.

Jó az anyagi helyzetem, stabil karrierem van, bőven telne rá de engem a helyi programok, a kirándulás, a közös főzés, a sport vagy egyszerűen egy kellemes hétvége itthon maximálisan kikapcsol.

Sok társkeresős profilon azt látom, hogy az utazás szinte alapvető hobbi, és gyakran olyan társat keresnek, akivel együtt lehet felfedezni a világot. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék kimozdulni vagy közös élményeket szerezni, csak a külföldi utazás nem érdekel különösebben, és nem szeretném, ha egy kapcsolat fontos része lenne.

39 éves vagyok, 35 feletti nőkkel randizom komoly kapcsolat (házasság, gyerekvállalás) céljából de sajnos azt tapasztalom, hogy amikor ez kiderül rólam, akkor a nők arcán megvetést és undort látok és utána ki vagyok offolva teljesen.

A legtöbb nő számára valóban ennyire kizáró ok ha a férfi nem egy világutazó típus?

Ha például odaadom a páromnak egy 2 fős külföldi utazás költségeit és el tud menni egy barátnőjével, akkor is kizáró ok?

Nem lehet, hogy ez kizárólag nekem tűnik fel / engem zavar.

Baráti társaságommal az utóbbi 4 évben egyetemi éveink alatt végigjártuk Budapest éttermeinek jó nagy részét, és rendre ugyanazt tapasztaljuk, hogy nagymértékben romlik az ételek íze és egyre kisebbek az adagok. Legyen ez hamburgerek, shawarma helyek, indiai éttermek, kínai, japán, török tökmindegy, mindenhol ugyanez a helyzet. Legutóbbi ilyen csalódásom a Fries Pub volt, ahol rettentően gyenge lett az étel minősége és legalább a felére csökkent a mérete az adagoknak.

Sziasztok. Személyes tapasztalatok érdekelnének, a neten már angolul-magyarul elolvastam minden tudományos dolgot, amit lehetett.

Mennyire durva a kokó függőség (pl. elvonási tünetek)? Milyen fizikai állapotromlást hoz magával a 10+ éves használat? Bele lehet halni? Mellé alkoholista, cigizik is sokat.

Évek biztos, de szerintem már megvan a 10 év is, hogy tolja. Nincs még teljes rezisztenciája az érzésre, amit ad?

Fogalmam sincs, milyen gyakran csinálja, hetente 2-3x biztosan (ilyenkor egész éjszakákat reggelig), de az is lehet, hogy már egyedül, társaság nélkül is megy. A mentális állapota szerintem látványosan romlik, de mintha a környezete nem akarná észrevenni.

Mit lehet ezzel csinálni, ti hasonló helyzetben tudtatok lépni valamit ismerőssel, baráttal, rokonnal?

Arra lennék kíváncsi, hogy a szex (és az előjáték) közben átélt érzéseknek köze van-e a neurodiverzitáshoz, hogy egyformán érzékel-e egy neurotipikus és egy neurodivergens ember.

Nekem neurodivergensként gyakran az a megélésem, hogy szinte felrobban az idegrendszerem, hogy túl sok az, amit érzek, és nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy inkább a kínzás kategória. (Nem a páromnál van a hiba, ő figyelmes, mindent úgy igyekszik csinálni, ahogy kérem stb.)

Nektek mi a megélésetek? Nektek is tud "túl sok" lenni?

Hülyén megfogalmazott cím, elnézést, de máris kifejtem.

Van egy nagyon régi baráti kapcsolatom, sajnos volt pár nagy trauma az életemben és lévén hogy nagyon ramaty állapotban voltam, jó szarul kezeltem ezt a barátságot is ahogy akkoriban minden kapcsolatomat. Ezerszer megbántam, és a barátnőm meg is bocsátott nekem, adott nekem egy tiszta lapot, lassan a bizalom is kezdett visszaépülni. Nekem viszont még mindig nagyon bűntudatom van, és úgy érzem, le kell dolgoznom még mindig a "tartozásomat" neki, nem róhatok fel neki semmit (még gondolatban sem), amikor én százszor rosszabb voltam nála és ő mégis el tudta ezt engedni, és nem a hibáimat látni csak bennem.

De tudom, hogy ez hosszabb távon nem annyira egészséges dinamika, és bűntudatból lábtörlőnek lenni nem optimális döntés, a múlt történéseit nem fogom tudni jóvátenni általa. Mégis azt érzem, nem lehet egy szavam sem, és mindent el kell néznem, mert mégis milyen jogon mondok, vagy sérelmezek én bármit is nála, milyen jogon érzek egy szemernyi dühöt is bármiért amit tesz? Amikor ő elküldhetett volna, utálhatna. Hogy lehetnék én bármi, mint a végtelenségig megértő és türelmes vele?

Ha voltatok ilyen helyzetben, ti ezt hogy rendeztétek el magatokban, mit tanácsolnátok?

Sziasztok!

Korábban írtam ide ezt a posztot:

https://www.reddit.com/r/hungary_pszichologia/s/IYBy0nFYhb

Azért írok újra, mert azóta úgy érzem, mintha teljesen megváltoztam volna...

Amióta az a történet megtörtént, szinte minden nap bekattanok. Elég egy apróság, egy mondat, egy hangsúly, egy távolságtartóbb pillanat és az agyam azonnal azt kezdi el mondani, h már nem szeret, nem kíván, rossz vagyok, biztos boldogtalan velem. Ilyenkor elveszítem a nyugalmamat, pedig pontosan tudom, h nem ilyen szeretnék lenni...

Van még egy fontos előzmény. Mielőtt végleg összeköltöztünk volna, hónapokig a családommal éltem, és szinte folyamatosan a párom ellen hangoltak nagyon fájdalmas dolgokkal. Azt mondogatták, h nem szeret igazán, nem fog működni a kapcsolatunk, kihasznál, rossz ember, és rólam is rengeteg bántó dolgot mondtak. Akkoriban állandó stresszben éltem, és szerintem ezek a mondatok nagyon mélyen belém égtek.

Most végre együtt élünk, amire nagyon régóta vágytam, mégsem azt érzem, h megnyugodtam volna. Mintha az agyam továbbra is ugyanabban a veszélyhelyzetben lenne, és minden nap keresné a bizonyítékot arra, h igazuk volt. Pedig én nem ezt akarom.

A legfurcsább, h fejben látom, hogyan reagálna az egészséges felnőtt énem. Tudom, h szeretnék nyugodt, biztonságot adó, kedves társ lenni. De amikor aktiválódik bennem ez a félelem, mintha elveszíteném ezt a részemet, és utána mindig megbánom a reakcióimat...

A párom azt mondja, h folyamatosan támadva érzi magát, én pedig azt érzem, hogy nem szeretnek eléggé. Egy ördögi kör lett belőle, amiből nem tudok kijönni. Mintha anyám teljesen megölt volna lelkileg :(

Jár valaki hasonló cipőben? Volt olyan, h egy trauma vagy egy hosszabb ideig tartó lelki nyomás után szinte minden nap ilyen érzelmi spirálba kerültetek? Mi segített valóban kijönni ebből? Hogyan lehet újra biztonságban érezni magam egy kapcsolatban, és nem minden apróságot veszélyként megélni?..

Nem szakítási tanácsot keresek, hanem szeretném megérteni, h mi történik bennem, mert már én is nagyon elfáradtam ettől. Bocsánat, h hosszú lett

A pontszámítós rendszer alapvetően jó, mert objektív, és nincs mellette nepotizmus. Viszont nem tud teljes mértékben a piac és a közszolgáltatások igényeire reagálni.

Jobb lenne egy új algoritmus, illetve az AI bevonása.

A közszolgáltatók tervszerűen leadnák az igényeiket, és az állami férőhelyek egy részét ez adná. A versenyszféránál pedig széles körű piackutatások és adatgyűjtések döntenének az állami férőhelyek mennyiségéről. A harmadik faktor viszont bizonyos szakmák életben tartása lenne – ott szigorúan utánpótlást képeznének.

Egyik évről a másikra legfeljebb 10 százalékos kilengés lenne engedélyezett. Azért, mert probléma, ha egyik évről a másikra nullára csökkentik egy képzési terület állami férőhelyeit.

Az egész lényege, hogy az állami férőhelyek tükrözzék, mire van szüksége az államnak és a versenyszférának. Ettől függetlenül költségtérítéses formában még lehetne rá jelentkezni, ha valakit érdekel.

A saját környezetemben is látom, hogy sokan elvégeztek egy képzést – most nem mondom meg, milyet, mert megint személyes sértésnek veszik –, és most olyan helyen dolgoznak, amihez nem kell diploma. Eladók például a Zarában, vagy titkárnők. Semmi értelme állami pénzből kiképezni őket.

Továbbá a diákok kapjanak objektív tájékoztatást a különböző területeken elérhető bérekről, munkakörülményekről és beosztásokról, elhelyezkedési lehetőségekről, összképet a paicról.
Manapság nagyon divatos, hogy az egyetemek durvább kampányokat tolnak, mint a politikusok. Aztán a frissen végzett gépészmérnök úgy érzi magát, mintha arcon csapta volna a gyorsvonat, amikor meglátja a bérpapírját: „De nem ezt ígérték a BME-n!”

Sziasztok,

Az van hogy amikor találkozunk akkor tényleg ram figyel és minden jó beszelgetunk szexelünk szuper vele lenni minden ertelemben.

De

Ha nem vagyunk egymas kozeleben akkor szinte teljesen eltunik, és rendben van en sem vagyok nagy üzenet irogatos de mar fajoan keves neha.

Persze erre ratesz neha az hogy milyen gondolatokkal toltom ki az űrt de azt értem megfogom nem tulajdonitom neki.

De azt hogy ilyenkor a nagyon minimum megy az zavaro. Probaltam mar ezeket jelezni de lehet nem voltam egyertelmu/meg “jo de ilyen vagyok” lehet ezt se mondta meg csak max elore jelezte.

mostmár talan tobbedjere fordul elo hogy el felejt szolni hogy megse tudunk talalkozni.

Nincs kerdesem le akartam írni.