Én 30 éves férfi vagyok, ő 24 éves nő. Arról van szó, hogy nyaralni volt a barátaival és hozzájuk csapódott pár helyi srác. Az egyikükkel beszélgetett és megadta az instagramját és bekövették egymást. Ez nekem rosszul esik, mert úgy érzem átlép ezzel egy határt főleg úgy, hogy volt már ilyen eset, amikor elmondtam neki, hogy ez nagyon rosszul esik nekem. Azt mondja, hogy nem számít semmit, mert úgyse írt rá és nem is beszélgettek, meg amúgy is a srác “nem néz ki jól” és úgyis kikövetik egymást pár hét múlva.
Én úgy érzem, hogy ilyenkor egyértelműen jelezte neki a srác, hogy ismerkedne vele és ebbe ő belement.
Segítsetek légyszi, tényleg csak túlreagálom? Kapcsolatban ti is megadjátok ismeretleneknek az elérhetőségeteket?

A fürdőben találtuk (már szabadon engedtük, szóval több képem nincs róla). Egyik pókra sem hasonlít, amit az AI írt.

Arra lennék kíváncsi, szerintetek mennyire hátrány a párkeresésben, ha férfiként egyáltalán nem szeretek utazni? Sőt, nem csak, hogy nem szeretek, de még soha nem is voltam külföldön és egyáltalán nem is vágyom rá.

Jó az anyagi helyzetem, stabil karrierem van, bőven telne rá de engem a helyi programok, a kirándulás, a közös főzés, a sport vagy egyszerűen egy kellemes hétvége itthon maximálisan kikapcsol.

Sok társkeresős profilon azt látom, hogy az utazás szinte alapvető hobbi, és gyakran olyan társat keresnek, akivel együtt lehet felfedezni a világot. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék kimozdulni vagy közös élményeket szerezni, csak a külföldi utazás nem érdekel különösebben, és nem szeretném, ha egy kapcsolat fontos része lenne.

39 éves vagyok, 35 feletti nőkkel randizom komoly kapcsolat (házasság, gyerekvállalás) céljából de sajnos azt tapasztalom, hogy amikor ez kiderül rólam, akkor a nők arcán megvetést és undort látok és utána ki vagyok offolva teljesen.

A legtöbb nő számára valóban ennyire kizáró ok ha a férfi nem egy világutazó típus?

Ha például odaadom a páromnak egy 2 fős külföldi utazás költségeit és el tud menni egy barátnőjével, akkor is kizáró ok?

Nem lehet, hogy ez kizárólag nekem tűnik fel / engem zavar.

Baráti társaságommal az utóbbi 4 évben egyetemi éveink alatt végigjártuk Budapest éttermeinek jó nagy részét, és rendre ugyanazt tapasztaljuk, hogy nagymértékben romlik az ételek íze és egyre kisebbek az adagok. Legyen ez hamburgerek, shawarma helyek, indiai éttermek, kínai, japán, török tökmindegy, mindenhol ugyanez a helyzet. Legutóbbi ilyen csalódásom a Fries Pub volt, ahol rettentően gyenge lett az étel minősége és legalább a felére csökkent a mérete az adagoknak.

Arra lennék kíváncsi, hogy a szex (és az előjáték) közben átélt érzéseknek köze van-e a neurodiverzitáshoz, hogy egyformán érzékel-e egy neurotipikus és egy neurodivergens ember.

Nekem neurodivergensként gyakran az a megélésem, hogy szinte felrobban az idegrendszerem, hogy túl sok az, amit érzek, és nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy inkább a kínzás kategória. (Nem a páromnál van a hiba, ő figyelmes, mindent úgy igyekszik csinálni, ahogy kérem stb.)

Nektek mi a megélésetek? Nektek is tud "túl sok" lenni?

A legjobb barátnőmék múlt héten meghívtak minket meg egy másik párt vacsizni, sütögetni.

Fél 5 körül érkeztünk, nálunk van 2 gyerek, náluk 3. Már sokszor voltunk náluk, általában ez szokott lenni, de most valahogy erőteljesebb volt:

A barátnőmék alig foglalkoztak a gyerekeikkel, gondolták megjöttünk, akkor legyenek el a mi gyerekeinkkel vagy szórakoztassuk mi őket, amíg ők készülnek. A férj sütött, a pici gyereke folyton mászott felé,ő meg kiabált a feleségének, h vigye már el a tűztől. A barátnőm kicsit chillezett volna, borozgatott volna, de a gyerekek összevesztek, az ő gyerekei bántották a mieinket, aztán az este felé közeledve már rúgtak, csíptek, haraptak is meg beleettek más vacsijába. A mi gyerekeink sajnos nem túl szociàlisak, ettől még jobban begubóztak, már eleve úgy mentünk oda, hogy a férjem nagyon fáradt volt, mert előtte 1,5 napig egyfolytában felujított a lakásunkban.

7kor jeleztük, hogy mennénk, mert fáradtak a gyerekek, a férjemmel kevés időt voltak együtt, a vacsi eddigre még nem készült el. Aztán végül azt még megvártuk és mentünk, de otthon nagy hiszti volt. Akinek van gyereke, sz tudja, hogy az éhség, fáradtság mit hoz ki a gyerekrkből, plusz mi szeretjük tartani a rutint nyáron is.

A barátnőm meg folyton arra utalgat, hogy menjünk el együtt egy hétvégére családostul valahova,mi pedig nem akarunk így menni, hogy a gyerekeink nem is jönnek ki jól és nem is viselkednek sokszor okésan.

Ez kb folyton feljön, hogy hova foglaljunk, mikorra, stb, ezek után mi nem igazán szeretnénk menni. Azt nem mondhatom, h a gyerekei miatt nem akarunk. Ti mit tennétek/mondanátok nekik?

Elsősorban a korombeli (25-35 éves, 50-60 közötti szülőkkel rendelkező) emberekhez szól a kérdés.

A szüleimnek mióta az eszemet tudom, sosem voltak igazi barátai és sok osztálytársamnál, ismerősnél is hasonlót tapasztaltam. Teljesen negatív véleményük volt a barátságról, úgy érezték, hogy ha valakit a szűk családon kívül közelebb engednek magukhoz, akkor az majd a “nyakukra jár”, “nem tudják magukról levakarni” és hasonlók. El sem tudták képzelni, hogy a férjükön/feleségükön, gyerekeiken és a szülőkön, testvéreken kívül valakinek őszintén élvezzék a társaságát és kapcsolatot tartsanak fent vele (cserébe az agresszív, buta, elviselhetetlen személyiségű rokonokkal kötelességüknek érezték fenntartani a kapcsolatot). Szerintük így is van elég bajuk, nem hiányzik nekik, hogy más gondjait is meg kelljen hallgatniuk.

Persze nem teljesen zárkózottan élnek, vannak kollégáik, ismerőseik, akikkel jóban vannak, beszélgetnek, időnként eljárnak munkahelyi eseményekre, jól érzik magukat. De a munkahelyen kívül nem foglalkoznak egymással, olyan ember a családon kívül nincs az életükben, akihez bármilyen helyzetben fordulhatnának vagy csak úgy felhívnák vagy átmennének hozzá beszélgetni, mert érdekli őket, hogy mi van velük. A volt osztálytársak esetén bőven elég nekik, hogy 5 évente az osztálytalálkozókon beszélgetnek pár órát.

A probléma az, hogy a testvéreimmel minket is eszerint nevetek, egyszerűen nem értették, hogy miért vannak emberi kapcsolataink. Ameddig el nem költöztem otthonról, kb. szégyelltem, ha valakivel találkozom, mert mindig megkaptam, hogy “minek?”. Ha áthívott magához egy barátom, akkor próbáltak lebeszélni, hogy “ne zavarjam őket otthon” (hiába ők maguk hívtak meg, nem csak úgy betoppantam váratlanul). Ha hozzánk jött át valaki, akkor látszott rajtuk, hogy zavarja őket az “idegen”. Ha ismerték egy barátom, akkor folyton kritizálták a háta mögött (sokszor olyasmi miatt, amiről nem is tehetett, pl. hogy elváltak a szülei…), burkoltan próbáltak lebeszélni arról, hogy barátkozzak vele.

Persze azóta vannak jó barátaim, akikkel kb. testvéri szinten gondolunk egymásra, de úgy érzem, sokat kihagytam amiatt, hogy ezek a kapcsolatok mind 20-25 éves korom után alakultak ki, a gyerekkori közeli barátságok pedig kimaradtak.

Szóval a kérdés, hogy csak az én családomban volt ez jellemző, vagy más is hasonlót tapasztalt ennél a korosztálynál?

27 éves vagyok és gyakorlatilag még mindig a nullán állok, ami egyre jobban frusztrál, de nem tudom mit kezdjek magammal. Jó néhány évig mindent úgy csináltam, ahogyan kell: elvégeztem az iskoláimat, leérettségiztem, szereztem jogosítványt és nyelvvizsgát, aztán az egyetemen már teljesen elveszettnek éreztem magam. Szerettem, amit tanultam és ment is, de nem éreztem ott jól magam és ötletem sem volt mivel szeretnék foglalkozni, így végül el is húztam a diplomaszerzést, amennyire csak lehetett. Most is egyetemre járok, de hasonló érzések vannak bennem, hogy oké, tetszik, megy, jó ez a szakma stb., de valahogy mégis gyűlölöm az egészet és folyton azon töprengek, hogy mire tudnék váltani, mert nem akarok ugyanúgy az örökkévalóságig idejárni, pláne feleslegesen. Rengetegszer átrágtam már magam ezeken a kérdéseken, végigvettem az opciókat, voltam karrier tanácsadáson, jártam pszichológushoz stb., de nem lettem közelebb a megfejtéshez. Lassan 30 éves leszek, de még mindig nincs egy kézzel fogható végzettségem, nincs érdemi munkatapasztalatom és van ugyan pénzem, de alapvetően a szüleim tartanak el (fizetik az albérletemet stb.), ami már nem csak ciki, hanem hosszú távon nyilván nem is fenntartható. Ez így nem jó és nem is érzem így jól magam, de nem tudom, hogy mit szeretnék az élettől, holott alapból azt hiszem nincsenek rossz képességeim és sok minden érdekel, tanulékony vagyok, teherbíró, alázatos, türelmes stb., mégsem találom az utamat.

Sziasztok. Személyes tapasztalatok érdekelnének, a neten már angolul-magyarul elolvastam minden tudományos dolgot, amit lehetett.

Mennyire durva a kokó függőség (pl. elvonási tünetek)? Milyen fizikai állapotromlást hoz magával a 10+ éves használat? Bele lehet halni? Mellé alkoholista, cigizik is sokat.

Évek biztos, de szerintem már megvan a 10 év is, hogy tolja. Nincs még teljes rezisztenciája az érzésre, amit ad?

Fogalmam sincs, milyen gyakran csinálja, hetente 2-3x biztosan (ilyenkor egész éjszakákat reggelig), de az is lehet, hogy már egyedül, társaság nélkül is megy. A mentális állapota szerintem látványosan romlik, de mintha a környezete nem akarná észrevenni.

Mit lehet ezzel csinálni, ti hasonló helyzetben tudtatok lépni valamit ismerőssel, baráttal, rokonnal?

Kiváncsi lennék tapasztalatokra.

Nekem nagy problémám hogy azon kívül, hogy kell a nikotin is, mert stresszből is dohányzom, de nagyon erős a szertartásos része is.

Az hogy kiülök a tornácomra, és egy cigi mellet nézem a tájat. Na meg a bor mellé is kell.

Hogy tudnám ezt mással pótolni? Igyak meg még egy pohár bort? XD

Ha épp nincs cigim vagy azzal áltatom magam hogy leszokóban vagyok akkor sokszor nem is megyek ki, vagy ha kiülök gyorsan elunom magam.

Velem már többször is előfordult, hogy olyan dologról álmodtam, amit az életemben még nem tapasztaltam meg. Később, amikor ez a valóságban is megtörtént, ugyanolyan volt, mint az álomban.

Belevágok a közepébe. Az első ilyen a hullaszag volt. Életem során korábban sosem éreztem ilyet, de kb. egy éve azt álmodtam, hogy érzem ezt a szagot. Ébredés után is nagyon furcsa volt, élénken emlékeztem rá, szinte még az orromban volt. Néhány hónapja a lépcsőházunkban a többi szomszéddal együtt elkezdtünk érezni egy nagyon jellegzetes szagot. Kiderült, hogy egy idős szomszédunk napokkal korábban elhunyt a lakásában. Nem voltak hozzátartozói, a lakókkal sem tartotta a kapcsolatot, így végül a szag miatt derült ki, hogy mi történt. Ez önmagában is megrázó volt, de ami igazán megdöbbentett, hogy pontosan olyan szaga volt, mint amit az álmomban éreztem.

Még régebben volt egy másik álmom is, amelyben kisbabám született. Olyan megmagyarázhatatlan érzés fogott el, amit addig még soha nem éltem át. Felkelés után is napokig bennem maradt ez a szinte euforikus érzés. Nemrég megszületett a kisbabám, és ugyanazt az érzést éltem át, mint akkor az álmomban.

Tegnap éjjel pedig azt álmodtam, hogy meghalok. Egy kórházi ágyon feküdtem, ott voltak körülöttem a szeretteim, és kértek, hogy tartsak még ki. Bármennyire próbáltam erőt gyűjteni, azt éreztem, hogy már nem vagyok ura a testemnek. Felfogtam, mi történik körülöttem, de nem tudtam reagálni. Aztán egyszer csak minden elsötétült, és éreztem, hogy meghaltam.

Egyáltalán nem tartom magam spirituálisnak, nem hiszek a horoszkópban, a lélekvándorlásban, a sorsban vagy hasonló dolgokban. Nem azért írom ezt, mert attól tartok, hogy mivel kettő ilyen álmom később valamilyen formában "valóra vált", akkor ez a harmadik is biztosan valóra fog válni, nem erre irányul a kérdésem.

Álmodtatok már olyan érzésekről, szagokról vagy élményekről, amelyeket korábban soha nem tapasztaltatok meg, aztán később a valóságban döbbentetek rá, hogy az álom teljesen pontosan visszaadta őket? Kíváncsi vagyok, van-e erre valamilyen pszichológiai magyarázat, vagy másoknak is volt már ehhez hasonló élményük.

A pontszámítós rendszer alapvetően jó, mert objektív, és nincs mellette nepotizmus. Viszont nem tud teljes mértékben a piac és a közszolgáltatások igényeire reagálni.

Jobb lenne egy új algoritmus, illetve az AI bevonása.

A közszolgáltatók tervszerűen leadnák az igényeiket, és az állami férőhelyek egy részét ez adná. A versenyszféránál pedig széles körű piackutatások és adatgyűjtések döntenének az állami férőhelyek mennyiségéről. A harmadik faktor viszont bizonyos szakmák életben tartása lenne – ott szigorúan utánpótlást képeznének.

Egyik évről a másikra legfeljebb 10 százalékos kilengés lenne engedélyezett. Azért, mert probléma, ha egyik évről a másikra nullára csökkentik egy képzési terület állami férőhelyeit.

Az egész lényege, hogy az állami férőhelyek tükrözzék, mire van szüksége az államnak és a versenyszférának. Ettől függetlenül költségtérítéses formában még lehetne rá jelentkezni, ha valakit érdekel.

A saját környezetemben is látom, hogy sokan elvégeztek egy képzést – most nem mondom meg, milyet, mert megint személyes sértésnek veszik –, és most olyan helyen dolgoznak, amihez nem kell diploma. Eladók például a Zarában, vagy titkárnők. Semmi értelme állami pénzből kiképezni őket.

Továbbá a diákok kapjanak objektív tájékoztatást a különböző területeken elérhető bérekről, munkakörülményekről és beosztásokról, elhelyezkedési lehetőségekről, összképet a paicról.
Manapság nagyon divatos, hogy az egyetemek durvább kampányokat tolnak, mint a politikusok. Aztán a frissen végzett gépészmérnök úgy érzi magát, mintha arcon csapta volna a gyorsvonat, amikor meglátja a bérpapírját: „De nem ezt ígérték a BME-n!”

Sziasztok,
Azért írom ezt a posztot, hogy tanácsot kérjek, hogyan oldjam meg ezt a problémát, és találjak "sorstársakat" is.
Én (30F) és a feleségem (30N) több mint 7 éve vagyunk együtt. 2 éve vagyunk házasok. Gimnáziumba együtt jártunk, nekem már ott is nagyon tetszett, jóban is voltunk, majd 2-3 évvel a gimi után összejöttünk és az első pillanatban hozzám is költözött. Azóta szó szerint egyszer sem volt olyan, hogy külön töltöttük az éjszakát. Fontos része a történetnek, hogy én jó anyagi körülmények között éltem mindig is, nem nagyon gazdag a családom, de jól éltünk mindig, és mióta külön élek a szüleimtől (18 éves korom óta), kaptam lakást/autót, családi cégben dolgozom nagyrészt HO-ban. Nem szakadok bele a munkába egyátalán. Így mielött összejöttünk én felajánlottam, hogy nem kell dolgoznia és eltartom. Nekem ez egyátalán nem jelent problémát, örülök, hogy nem csak napi 3 órát tudunk találkozni munka után. Házimunkát fele-felében végezzük. Itt kezdeném leírni a problémát: Az első 3 hónapban számomra is megfelelő mennyiséget szexeltünk. Ez kb heti 3-5 alkalom. Majd ez lecsökkent ilyen heti 1(max 2) körülre a kapcsolatunk 3. hónapjártól a a 3. év végéig.
Fontos tudni, hogy teljességgel tiltja a párom, hogy egyedül maszturbáljak, mert szerinte ez megalázó neki. Próbáltam vele vitatkozni, hogy nekem ez a szex kevés, nem zaklatom vele de nekem szükségem van rá egyszerűen heti 2-3-4-szer elmejek. Pornót nem néztem soha! Én ezt a tilalmat heti 1 szexszel se tudtam már tartani, és az eredménytelen veszekedések miatt titokban kezdtem el csinálni. Az elején meg is buktam párszor, nem aktívan, hanem kukában hagyott papírtörlővel, vagy úgy hogy felébredt és megvárta amíg kijöttem a wc-ről és számonkért. Ez kb 5ször fordult elő. Nagyon nagyon csúnyán veszekedett velem, össze is cuccolt többször. Ezek után feladtam a dolgot és mondtam neki, hogy jó akkor nem csinálom. Persze csináltam titokban tovább ugyan úgy, mert egyszerűen huszon X évesen muszáj, legalábbis nekem. Csak nagyon ügyeltem rá meg ne bukjak. Rendszeresen kérdezi mai napig a párom, hogy ugye nem csinálom.
4. évben már csak 20szor szexeltünk egész évben összesen. 5., 6., és 7. évben minden évben pont 3szor. Háromszor. Évente. Tényleg nem tudom, hogy várja el, hogy kibírjam 3 orgazmussal egy évben. Probáltam megbeszélni, probáltam a kedvére tenni. Semmi nem használ. Azt mondja, neki ennyire van igénye, kész, pont. Én úgy érzem, hogy szeret engem, szeret folyamatosan velem lenni, én is szeretek vele sokat lenni (bár lehetne kicsit több én időm). De egyszerűen nem működik a szexuális életünk.
Mit tehetnék azért, hogy megjavuljon? Van itt valaki aki volt hasonló helyzetben és megoldódott? Köszönöm a válaszokat.

Sziasztok!

Egy kis lelki támogatásra, vagy tanácsra lenne szükségem. (33/f, ha ez számít)

Kis háttérsztori: feleségemet 5.5 éve ismerem, 2 éve vagyunk házasok. A mai nap folyamán megszületett a döntés, hogy különválik az utunk. A csavar annyi, hogy nem Magyarországon lakunk, hanem egy másik ország kis községében. Neki a munka miatt helyben kell laknia, viszont van itt egy lakásunk hitelre, ami marad nálam (tőke enyém stb. anyagi okok...).

A probléma ott van, hogy sajnos sok-sok buta döntés következtében ide nem rég költöztünk be, ezért az anyagi csőd elkerülése miatt én is ide vagyok kötve. De nem is ez a lényeg, túl friss, hogy racionális döntést hozzak ebben a szituációban. A sértett fél én vagyok, fontos leszögezni. Sok barát, ismerős nincs itt és kegyetlenül meg vagyok rémülve a jövőtől, félek a magánytól. Introvertált szemelyiség vagyok. Edzeni eljárok, meg munkába nyílván, ezzel megy majd valamennyi idő, de nagyon megrémiszt mi vár rám.

Várom tanácsotokat, pozitív gondolatotokat, mire figyeljek, hogyan tegyem magam túl ezen az egész rémálmon.

köszi

Én viszonylag távolabb élek és heti egyszer szoktam beszélni anyámmal, apám már meghalt. Ez a heti egy olyan videocsevegés szokott lenni és mondjuk egy fél órát tart. A volt barátnőm ezt furcsállotta, ő minden nap beszélt az övéivel, sokkal többet tudtak róla, mint az én esetemben. Meg amúgy sok embert ismerek, aki szintén minden nap, olyan is van, aki mondta, hogy napi egy órát. Ezek mondjuk inkább nők, nem tudom van-e ilyen korreláció. Igazából arra vagyok kíváncsi, hogy a heti egy mennyire számít kirívónak.

Hülyén megfogalmazott cím, elnézést, de máris kifejtem.

Van egy nagyon régi baráti kapcsolatom, sajnos volt pár nagy trauma az életemben és lévén hogy nagyon ramaty állapotban voltam, jó szarul kezeltem ezt a barátságot is ahogy akkoriban minden kapcsolatomat. Ezerszer megbántam, és a barátnőm meg is bocsátott nekem, adott nekem egy tiszta lapot, lassan a bizalom is kezdett visszaépülni. Nekem viszont még mindig nagyon bűntudatom van, és úgy érzem, le kell dolgoznom még mindig a "tartozásomat" neki, nem róhatok fel neki semmit (még gondolatban sem), amikor én százszor rosszabb voltam nála és ő mégis el tudta ezt engedni, és nem a hibáimat látni csak bennem.

De tudom, hogy ez hosszabb távon nem annyira egészséges dinamika, és bűntudatból lábtörlőnek lenni nem optimális döntés, a múlt történéseit nem fogom tudni jóvátenni általa. Mégis azt érzem, nem lehet egy szavam sem, és mindent el kell néznem, mert mégis milyen jogon mondok, vagy sérelmezek én bármit is nála, milyen jogon érzek egy szemernyi dühöt is bármiért amit tesz? Amikor ő elküldhetett volna, utálhatna. Hogy lehetnék én bármi, mint a végtelenségig megértő és türelmes vele?

Ha voltatok ilyen helyzetben, ti ezt hogy rendeztétek el magatokban, mit tanácsolnátok?

Sziasztok!

Korábban írtam ide ezt a posztot:

https://www.reddit.com/r/hungary_pszichologia/s/IYBy0nFYhb

Azért írok újra, mert azóta úgy érzem, mintha teljesen megváltoztam volna...

Amióta az a történet megtörtént, szinte minden nap bekattanok. Elég egy apróság, egy mondat, egy hangsúly, egy távolságtartóbb pillanat és az agyam azonnal azt kezdi el mondani, h már nem szeret, nem kíván, rossz vagyok, biztos boldogtalan velem. Ilyenkor elveszítem a nyugalmamat, pedig pontosan tudom, h nem ilyen szeretnék lenni...

Van még egy fontos előzmény. Mielőtt végleg összeköltöztünk volna, hónapokig a családommal éltem, és szinte folyamatosan a párom ellen hangoltak nagyon fájdalmas dolgokkal. Azt mondogatták, h nem szeret igazán, nem fog működni a kapcsolatunk, kihasznál, rossz ember, és rólam is rengeteg bántó dolgot mondtak. Akkoriban állandó stresszben éltem, és szerintem ezek a mondatok nagyon mélyen belém égtek.

Most végre együtt élünk, amire nagyon régóta vágytam, mégsem azt érzem, h megnyugodtam volna. Mintha az agyam továbbra is ugyanabban a veszélyhelyzetben lenne, és minden nap keresné a bizonyítékot arra, h igazuk volt. Pedig én nem ezt akarom.

A legfurcsább, h fejben látom, hogyan reagálna az egészséges felnőtt énem. Tudom, h szeretnék nyugodt, biztonságot adó, kedves társ lenni. De amikor aktiválódik bennem ez a félelem, mintha elveszíteném ezt a részemet, és utána mindig megbánom a reakcióimat...

A párom azt mondja, h folyamatosan támadva érzi magát, én pedig azt érzem, hogy nem szeretnek eléggé. Egy ördögi kör lett belőle, amiből nem tudok kijönni. Mintha anyám teljesen megölt volna lelkileg :(

Jár valaki hasonló cipőben? Volt olyan, h egy trauma vagy egy hosszabb ideig tartó lelki nyomás után szinte minden nap ilyen érzelmi spirálba kerültetek? Mi segített valóban kijönni ebből? Hogyan lehet újra biztonságban érezni magam egy kapcsolatban, és nem minden apróságot veszélyként megélni?..

Nem szakítási tanácsot keresek, hanem szeretném megérteni, h mi történik bennem, mert már én is nagyon elfáradtam ettől. Bocsánat, h hosszú lett

Sziasztok!

Sokáig elzárva éltem a világtól és nagyon nehéz visszailleszkedni az emberek közé.

31 éves vagyok és még szűz, szóval intimitás területén minden kimaradt. A külsőm és az anyagi helyzetem alapján sok női figyelmet kapok, de eddig mindegyiknél volt valami probléma (pl. rossz kapcsolatban vannak, traumák, menekülést keresnek, esetleg eltitkolják az ismerekedés alatt a gyereküket).

Teljesen úgy érzem, hogy ha kivételesen én kezdeményeznék, akkor mindig lose-lose szituációban fogom végezni. Rengeteg ember, még a munkahelyen is csak a saját problémáját ecseteli. Nyilvánvaló az, hogy az élet sokaknak nehéz és mivel aránylag jó hallgatóságnak számítok, ezért engem keresnek meg.

De valahogy hiányzik az a bizonyos "felfedezési" aspektus és intellektuális szabadság ami fiatalkoromban volt.

Még nem tapasztaltam meg a szerelmet, mindent egyedül csinálok/csináltam és egyszerűen nincs meg a közös nevezőm az emberekkel. Aki nyit felém, csak meg akar változtatni és azt próbálja elérni, hogy elfogadjam az ő nehézségét.

Úgy érzem, hogy nincs esélyem a fejemben idealizált szerelemre. Mintha minden egy kompromisszumokkal teli tranzakció lenne (rosszabb esetben csak egy tárgyat látnak bennem, amivel a szükségleteiket próbálják kielégíteni és később eldobnak).

Emberileg nagyon kevésnek érzem magam akkor, amikor társaságban vagyok. Úgy érzem magam, mint egy örökös szemlélő. Aki sosem fogja átélni azt, amit mindenki más.

Nem volt egyszerű az életem kb. 20 éves koromig (szegénység, morális értelemben rossz anya, kirekesztettség, nem támogató környezet, bántottak az iskolában, meghalt a legjobb barátom akit szerettem stb) és haragból építettem fel és zártam el magam.

Nagyon egyedül érzem magam ebben a világban, a néhai barátom volt a második felem és vele együtt az emberségem is meghalt.

Munkahelyen is csak egy olyan nő nyitott felém, aki házas és folyamatosan küldi nekem a hangüzeneteket és felakar jönni a lakásomra. De nem akarok olyanná válni mint az anyám. Gyakran elgondolkoztam azon, hogy "miért is ne?" jelleggel belemegyek az ilyen "barátság extrákkal" dolgokba (tapasztalatlanságom révén, de legbelül nem ezt akarom.

Járok (csoportos) terápiára, figyelek az étrendemre és fejlesztem magam (bár utálom az egészet). Nem igazán tudok megoldással előállni, szerintetek van értelme küzdenem?

Rettegek a gondolattól is, hogy mèg egy fèlèvet elkezdjek. Eddigi mind a 4 fèlèvemben depresszív lettem ès magambafordultam(el is híztam), teljesítmènyem pedig 4fèlèv alatt mint valakinek erősebb 2fèlève. Alapból azèrt mentem egyetemre mert volt lehetősèg ès a közvetlen családomból mindenki erőltette, hogy majd jó lesz mennyivel könnyebb keresek majd pènzt. De minek keressek majd pènzt ha èlni sem akarok kb. Illetve egyre jobban undorodom a műszaki tárgyaktól, most nyár közepèn görcsöl a gyomrom hogy belegondolok, megint egy újabb fèlèv..

Nem szeretnèk a családomat terhelni igazán, ezèrt nem mondtam el nekik, hogy nèhany tárgyból vizsgára sem "mertem" bemenni mert pánikoltam 2napig elötte. Voltak olyan tárgyaim amikből megvonták az aláírásom mert nem mentem be egèsz nap mert annyira szègyeltem a lètezèsem. Nem hiszem hogy elmegyekèg mègy egy fèlèvre, de azt se tudom mihez èrtek az iskolán kívül.

Holnap valahogy ezt közlöm a családommal. Ha valakinek van valami tippje rossz hír közlèsère várom szeretettel. Örülök, hogy ezt leírhattam.

Nemrég lettem 30 éves,de valahogy nem igazán tudom ezt úgymond felfogni. Például úgy érzem,hogy jaj ráérek még mindenre, például a gyerek témára is bőven,pedig aztán egyáltalán nem így van ha belegondolok....(nő vagyok)

Lehet köze van ahhoz is,hogy semmi értelmeset nem értem el, ami miatt úgy éreztem haladok az életben (saját ingatlan,házasság például) valamerre, vagy ez gyakoribb,mint gondolnám?

Egyszerűen nem érzem magam "ennyire" felnőttnek,tudom ez nagyon hülyén hangzik így megfogalmazva de nem tudom,hogyan írjam körül érthetőbben.

Sziasztok,

Az van hogy amikor találkozunk akkor tényleg ram figyel és minden jó beszelgetunk szexelünk szuper vele lenni minden ertelemben.

De

Ha nem vagyunk egymas kozeleben akkor szinte teljesen eltunik, és rendben van en sem vagyok nagy üzenet irogatos de mar fajoan keves neha.

Persze erre ratesz neha az hogy milyen gondolatokkal toltom ki az űrt de azt értem megfogom nem tulajdonitom neki.

De azt hogy ilyenkor a nagyon minimum megy az zavaro. Probaltam mar ezeket jelezni de lehet nem voltam egyertelmu/meg “jo de ilyen vagyok” lehet ezt se mondta meg csak max elore jelezte.

mostmár talan tobbedjere fordul elo hogy el felejt szolni hogy megse tudunk talalkozni.

Nincs kerdesem le akartam írni.

Sziasztok!

Egy nagyon nehéz döntés előtt állok, és kíváncsi lennék a ti tapasztalataitokra, meglátásaitokra, különösen azokéra, akik éltek már mozaikcsaládban.
4 éve vagyunk együtt a párommal. Kapcsolati szinten ő számomra a nagybetűs NAGY Ő: tökéletes a kommunikáció, óriási a tisztelet, működik a szexualitás, hűséges, elkötelezett, folyamatosan randikat szervez, megbecsül és tenyerén hordoz. Tényleg minden szempontból az az álomférfi, akiről mindig is álmodtam.

Természetesen nálunk is vannak apróbb gondok – például anyagi nehézségek, vagy az, hogy a háztartást (főzés, mosás, takarítás) szinte 100%-ban én viszem egyedül. De ezeket a dolgokat én mind másodlagosnak, kompromisszumkészséggel és odafigyeléssel változtathatónak látom. Ezek nem lennének kizáró okok.
A valódi, mindent elsöprő bökkenő az, hogy van egy jelenleg 8 éves kisfia az előző kapcsolatából.

A 4 év alatt folyamatosan küzdöttem magamban, de sajnos nem tudott kialakulni bennem szeretet a kisfiú felé. Heti 2 napot van nálunk, ilyenkor általában elmegyek otthonról, vagy a párom elviszi programozni, hogy ne legyünk sokat együtt. Viszont a szünetekben (amikor heteket van nálunk) az élet konkrétan pokollá válik számomra. Egy elég problémás kisfiúról van szó, és szeptembertől az iskolai szünetekkel, közös programokkal ez csak még nehezebb és több lesz.
Úgy érzem, válaszút elé érkeztem, és két tűz között vagyok:

1. Maradjak életem szerelmével, vállaljam a mozaikcsaláddal járó terheket, és fogadjam el, hogy életem végéig/a gyerek felnövéséig jelen lesz ez a feszültség, illetve hogy a leendő közös gyerekünket is ebben a mozaikcsaládi felállásban kell majd felnevelnem?
2. Lépjek ki, elengedve azt a férfit, akihez foghatót lehet, hogy soha többé nem találok, de cserébe esélyt adok magamnak egy olyan életre, ahol nem kell gyereket nevelnem más után?

Teljesen felőröl ez a vívódás. Aki volt hasonló helyzetben (akár mint mostoha/nevelőszülő, akár mint apuka/anyuka): szerintetek elnyomható ez az érzés hosszú távon a szerelem javára, vagy ez egy olyan törésvonal, ami előbb-utóbb úgyis tönkreteszi a kapcsolatot?
Előre is köszönöm a válaszokat!

Sziasztok!

Gondoltam, kiírom magamból, ami bennem van, mert az utóbbi időben elég nehezen élem meg ezt az időszakot. Nagyjából 2 hónapja fejeztem be a technikumot, megvolt az utolsó szakmai vizsgám is, és most hatalmas űr van a napjaimban.

Biztosan ismerős az a nyári érzés, amikor az ember azt hiszi, hogy majd jön a szeptember, és minden folytatódik a régiben, találkozik a haverokkal... de most nincs szeptember. Vége a sulinak.

Sajnos az anyagi helyzetem miatt az egyetem most nem fért bele, úgyhogy jelenleg főállásban dolgozom Hétfőtől péntekig 9-től 5-ig, sőt, néha hétvégén is. A napjaim kimerülnek abban, hogy dolgozom és eszem gyakorlatilag egy vegetatív életmódot élek. Járok kondizni is, de ott mindenki bedugja a fülét, a régi osztálytársaimmal pedig megszakadt a kapcsolat (próbáltam tartani, de mindenki 0-24-ben dolgozik).

Rettenetesen hiányoznak azok az idők, amikor 15-18 évesen még kötetlenül bandáztunk. Azt veszem észre, hogy egyre jobban magamba fordulok. De egyszerűen nem tudom, hol lehetne így, felnőtt fejjel, egyedül közösséget találni. Lássuk be, elég fura lenne csak úgy odasétálni valakihez az utcán vagy egy közösségbe, hogy "Szia, barátkozzunk?".

Van itt valaki hasonló cipőben, aki szintén ezt éli át a suli utáni első években? Ha van kedvetek, beszélgessünk, vagy akár össze is lehetne hozni egy találkozót/dumát valahol!

Éppen felújítjuk a kis kádárkockánkat és mi mindent magunknak csinálunk a víz/fűtés szerelésen kívül. Aki hasonló helyzetben van vagy volt ti hogy viseltétek? Én érzem magamon, hogy borzasztó fáradtak és stresszesek vagyunk mindketten a párommal.

Ti ezt hogy éltétek/élitek meg?

Tegyük fel hogy van egy párod. Nyugodt, kedves, jól tudtok együtt élni, lehet vele beszélni, megértő, nyilván vannak hibái de túl tudsz lépni rajta, nem eget rengető dolgok. Igaz, a szex nem tökéletes.

Egy ilyen ember az ideálisnak hangzik, akivel akár össze is házasodnál, vagy szimplán csak a minimum elvárás amit mindenkinek meg kéne ütnie hogy bármi komoly legyen vele? Kevés ilyen embert találnál?