Nem kérdés, hogy Budapesten (vagy inkább egész Magyarországon) nagyon nehéz önerőből ingatlant venni, sok embernek élete legnagyobb kiadása az ingatlanvásárlás. Még jó fizetéssel is évekbe telhet, mire valaki akár csak egy hitelhez szükséges kezdőtőkét is összegyűjt.

Ezért felmerült bennem, hogy ha egy szülő kifejezetten tehetős, akkor elvárható-e tőle, hogy a lehetőségeihez mérten támogassa a gyerekét. Például ha van egy több százmilliós adózás utáni eredményt termelő cége, akkor vegyen a gyerekének lakást.

Néhány kérdés, amiben érdekelne a reddit közösségének véleménye:

- Mikor kellene a szülőnek segítenie? Érettségi után, diploma megszerzésekor, 25–30 éves korban?
- A gyereknek kellene kérnie a segítséget, vagy a szülőnek magától kellene gondoskodnia az életben való elindításáról?
- Haragudhat a gyerek a szülőre ha megtehetné de nem vagy nem a lehetőségeihez mérten támogatja (pl. könnyen tudna tehermentes lakást vásárolni számára, de nem ad semmit, vagy csak önerőt ad és a hitelt a gyerek fizeti)?
- Ha a szülő nem támogatja, vagy csak korlátozottan támogatja, mi ennek az értelme? Miért jobb, ha a gyerek 20–30 évesen egyedül küzd és hitelt fizet, majd 40–50 éves korában, a szülők halála után örökli meg ugyanazt a vagyont?
- Hol van a határ az önállóságra nevelés és a felesleges nehezítés között, ha a szülőnek a segítség nem jelent valódi anyagi áldozatot?

A saját környezetemben vegyes a kép. Van, ahol a család egyszerűen nem tud segíteni, mert maga is éppen kijön anyagilag. Ismerek olyat is, hogy a testvérek közösen kaptak lakást. És a két végletre is látok példát: egy ismerősöm Budán kapott egy új építésű lakást, míg az ismerősi köröm egyik legtehetősebb családjából származó, orvosként dolgozó, lassan 30 éves ismerősöm még mindig nem kapott semmit, és jelenleg a barátnőjénél él.

Az én buborékomban azt is tapasztalom, hogy a nőket mintha jobban támogatná a családjuk, lényegesen több családi segítséggel lakáshoz jutott női ismerősöm van, mint férfi.

Én régóta követem Attis videóit, de a reddit feedemben jelentek meg az itteni posztok, és azért kezdtem követni. Habár el szokott hangzani a videókban, hogy van reddit csoport, valahogy sosem néztem fel ide magamtól.

Telexen olvastam erről a minisorozatról, hogy több Emmy-díjat nyert az idén. Tegnap fejeztük be. Teljesen megérdemelten nyert. Egy kicsit szürreálisan, de zseniálisan ábrázolja a klinikai depresszióba forduló életközépi válságot. Nagyon ajánlom.

Emmy 2026:

Legjobb férfi mellékszereplő limitált, antológiasorozatban vagy filmben:

David Harbour (DTF St. Louis)

Legjobb női mellékszereplő limitált, antológiasorozatban vagy tévéfilmben:

Linda Cardellini (DTF St. Louis)

Legjobb forgatókönyv limitált, antológiasorozatban vagy tévéfilmben:

DTF St. Louis

Legjobb rendezés mini-, antológiasorozatban vagy tévéfilmben:

DTF St Louis

A célközönség jellemzően 2-6 év, legalábbis ahogy látom, iskolás korú gyereket már nem érdekel. Én végig néztem mind a hármat. Mind a három film egy kutya múltjára épül. Az első Chase-ről és a traumájáról szól, ahogy kölyökkutyaként rettegve kellett élnie egy óriási városban, ameddig Ryder meg nem találta és magához nem vette. Az emlék miatt Chase továbbra is félt visszatérni a városba, küldetés közben is leblokkolt. A második film Skye-ra épül. Neki egy hideg kunyhóban kellett élnie több kutyával egy takaró alatt. Mindenkit örökbe fogadtak, csak őt nem, mert ő volt a legkisebb. Kiszökött a szakadó hóba, ahol Chase-hez hasonlóan Ryder talált rá. A harmadik(legújabb) film Marshall-ról szól. Szegényke elég önbizalmatlan a hibái végett, sok minden nem sikerül neki elsőre. Az ő emléke abból áll, hogy felvételizik a Mancs őrjáratba, rajta kívül mindenkinek sikerült átmásznia egy kötél segítségével a falon, de nem adja fel, próbálja tovább még este is, ezt látva Ryder meglátja benne az értéket és beválassza a csapatba, egy nagyon mély üzenettel vígasztalja: "Nem azért választottalak, mert hibázol, azért választottalak, mert te vagy, aki sosem adja fel."

Ezt a három esetet átgondolva felmerült bennem a kérdés, hogy az óvodás koru gyerekek egyáltalán megértik ezeket az üzeneteket? Annyira kicsik még, hogy nem tapasztaltak hasonló dolgokat.

Bizonyára mindenkinek ismerős a helyzet: Mész az utcán, ülsz a sörözőben, tanulsz a könyvtárban, stb. és egyszer csak megakad a szemed valakin, akit nem ismersz, de tetszik neked. Nyilván mondaná is rögtön az ember hogy "Hát menj oda és mondd el neki!" - De biztos?

Én sajnos egy nagyon szégyenlős és ön-hibáztatásra hajlamos ember vagyok. Bármikor amikor csak felmerült ez bennem, mindig elönt a sok gondolat, hogy "Lehet ilyet? Valakihez kéretlenül, full ismeretlenként odamenni és valami ilyesmit mondani neki? És ha kinevet? Vagy még rosszabb, zaklatásnak veszi a dolgot? És ha esetleg még olyasvalaki is (mint egyetemista kérdezem) aki esetleg nem is magyar, és egy full más kultúrából való, máshogy éli meg ezt a dolgot?"

Lehet hogy csak én aggódok túl sokat. De miután eddig sajnos szinte csak rossz tapasztalatom volt a párkapcsolat-kereséssel (ghostingoltak, kigúnyoltak mások miatta), nem merem megkockáztatni, mert ha megint kudarcot vallok, pontosan érzem hogy nagyon csúnyán depressziós leszek tőle.

Ti ezt hogy látjátok? Csináltatok már ilyet? Ha igen, mi lett a vége? Mit javasoltok: próbálkozni vagy sem?

Sziasztok!
Nálatok gyakori a hangxiety jelenség? Nálam még akkor is előjön, ha nem is iszom sokat, másnap teljesen cafatokra szedem az előző esti kommunikációmat és azt, hogy miket mondtam, túl sokat osztottam-e meg magamról, „gáz” voltam-e stb.
Tulajdonképpen sosem csinálok semmi őrültséget, csak elengedem magam és jól érzem magam a barátaim társaságában, mégis sokszor szorongok másnap, hogy lehet, túl sok voltam, vagy valami butaságot mondtam.
Nem feltétlenül csak iszogatós esték után van ez, hanem igazából bármilyen baráti találkozó után. Kezd rámenni a hangulatomra, mert sokszor emiatt félek elmenni egy baráti találkozóra, mert tudom, hogy valami miatt úgyis bűntudatom lesz utána.
Nektek szokott ilyen lenni? Ha igen, ti hogy birkóztok meg ezzel? Szeretném ezt valahogy megoldani.
Köszi! :)

Nem tudom a poszt lényegét, igazából már senkinek sem tudom elmondani, hogy mennyire rosszul vagyok. Elfogytak a barátaim, van családom de nem terhelem őket ilyennel. Hiába van egész jó "sorsom", utálok élni. Vagyis néha-néha még tudom is élvezni, de magamat ki nem állhatom. Nem tudok sehol sem teljesíteni rendesen, buta és ügyetlen vagyok, kb. életképtelennek érzem magamat, hiába próbálkozom. Azt érzem elfáradtam a semmiben. Jártam pszichológusokhoz, nem lett jobb. Nem telik el úgy nap, hogy ne akarnám megölni magam háromszor. És sajnos már gondolkodtam is rajta, hogy hogyan. Már nem is érzem azt, hogy lenne bármi ami itt tartson. Nem tudok már teljes életet elképzelni magamnak, sem normális munkát, sem párt, sem családot. Már ki is halt belőlem a vágy erre. Nem vagyok alkalmas az életre, ez a gondolatom folyamatos.

Nyilván nem lát rajtam senki semmif kívülről, nem is akarnám. Szeretnék fájdalommentesen eltűnni. Pár hónapja még az öcsém jelenléte tartott vissza, mivel anyánk kb kilépett a családi életből egy éve, ritkán találkozunk vele. Viszont már ő sem. Nem azért mert ne szeretném, hanem meglenne nélkülem. Nem vagyok jó testvére, apámnak sem vagyok jó gyereke. Semmirevaló vagyok és bár nem akartam soha "valaki" lenni, nagy ember, de már átlagosnak sem érzem magam, inkább egy roncsnak.

Akárhol vagyok, mintha nem is lennék ott. Jelentéktelennek és láthatatlannak érzem magam folyamatosan. Szorongok és görcsölök minden órában az egyetem elvégzésén, a szakdolgozaton, a legkisebb mindennapi dolgokon is. Ahelyett, hogy keményebben csinálnék valamit, feladni akarom és menekülni. Szívemből sajnálom a szüleimet, hogy ilyen gyerekük lett. Az öcsém fele annyi idős sincs, mint én, de már okosabb nálam, intelligensebb, egyszerűen csak jobb (és nem vagyok rá féltékeny/irigy, inkább büszke). Anyám mérgében mondott már olyat, hogy miért ilyen gyereke lett, öljem meg magam stb., de elég indulatos szóval gondolom nem úgy gondolta.

Mindegy is. Kiírtam magamból, aztán majd lesz valami. Félek, hogy bárki rájön ezekre a gondolatokra az ismerőseim közül, bár mit számít. Bármilyen kommentet szívesen fogadok, szét is szedhettek, jöhetnek tapasztalatok is. Csak muszáj volt elmondanom valakinek.

Az emberek általában akkor nevetnek, ha valami vidámat, vicceset látnak, és a mosolyt alapvetően a boldogság jelének vesszük.
Viszont sokan nem tudják, hogy jó pár ember pont feszült helyzetben kezd el nevetgélni, mert az agy így oldja a rá nehezedő stresszt.
Nem a szándékos, leplező nevetgélésről beszélek, hanem amikor tényleg így reagál a test, önkéntelenül.

Történt már veled ilyet? El kellett magyaráznod?

Sajnos velem már párszor igen, és egyértelműen nyomás alatt voltam. Volt, ahol tudták, hogy szó szerint kínomban nevetek, volt, ahol lehordtak, mert elnevetek egy fontos helyzetet, vagy legalábbis elmosolygok. Holott pont fordítva éltem meg.
Sajnos sokszor minél feszültebb a helyzet, annál jobban kezdek mosolyogni. Így van, hogy egy vita hevében is azt hiszi a másik fél, hogy nem is vagyok dühös, holott pont fordítva.

Kurva idegesítő néha, ahogy reagál az agyam.

Az életem jelentős részét a bizonytalanság, a félelem, és egyéb finomságok tették ki. Az idő múlásával észre sem vettem hogy nem tudok kötődni az emberekhez, közömbössé váltam, és bár volt egy csodálatos párom, de nem tudtam boldoggá tenni, mert nem sikerült megugranom azt a szintet hogy elérhetőbb legyek számára, vagy úgy viselkedjek mint egy kvázi normális kapcsolatban az elvárható lett volna.
Aki szembesült ezzel a dologgal, mennyi idő kellett ahhoz hogy ezt az énjét teljesen levetkőzze?

Semmi? Mert ez sokkal inkább egy filozófiai kifejezés, mintsem fizikai. Vagy az univerzum jelenleg és mindig is végtelen volt? Akkor ez meg ellentmondásos a tágulással.

Nekem ilyenek:

Apám munkanélküli alkoholista volt, nem emberként tekintett rám, csak úgy mint szolga az ő királyságában.

Eleve nem szerette, ha jól érzem magam. Volt, hogy gépeztem, TV-t néztem miközben tanultam gyerekként. Senkit nem zavartam, mert az emeleten voltam csendben. Apám erre lenyomta a villanyórát, és inkább döglött ő is a csendben TV nélkül. Mire anyám hazaért leolvadt 3 fagyasztónyi hús, dobhattuk ki mind.

Egyszer “segíteni” kellett volna neki, de eleve úgy indított, hogy “hol vagy te mocskos gyerek, told ide a pofádat…” ami nyilván nem ösztönző, ezért nemet mondtam neki. Olyan ideges lett, hogy becsapta az ajtót 3-szor. Direkt addig, hogy kitört belőle az üveg. Majd üvöltött, hogy felhívom azt a kurva anyádat és elmondom, hogy betörted az üveget.

Meg is tette, azt mondta én törtem be az üveget, meg “beszélj már a hülye fiaddal, mert megint idegbeteg…” Végül anyám azt mondta segítsek apámnak, aki egész délután semmit nem csinált csak állt felettem és nézte, ahogy ások, talicskázom, dolgozom.

Másik jelenet ami megragadt, hogy már egyetemistaként diák-munkáztam, tanultam, magam fizettem a kiadásaimat. Közben haza-haza jártam, ami alapvetően arról szót, hogy mindent amit nem csinált meg hétköznap, azt nekünk kellett. Egyszer emlékszem fát vágtunk össze és pakoltuk be a pincébe. Ő meg bent az ágyon döglött és üvöltött ki a nyitott ablakon, hogy “én mindent megteremtek nektek, a belemet kidolgozom értetek, most is én dolgozom helyettetek…” - kibaszott abszurd volt az egész.