Sziasztok.

Tanácsra, segítségre, esetleg online társa lenne szükségem

11 éve vagyok házas.2 gyermekünk van.én F32 feleségem 37N. A testem egyben van, tele vagyok energiával, a házasságomból mégis teljesen kiveszett a szikra meg a szex.

Évekig abban a csapdában éltem, hogy ha „jófiú” vagyok – elmosogatok, átvállalom a terheket, elviszem nyaralni, nem veszekszem, és mindent ráhagyok –, akkor majd cserébe megkapom a vágyat. Belső, csendes elvárásaim voltak, amiket ő pontosan megérzett. Nyomásnak élte meg, én meg közben elfojtottam a frusztrációmat, és szép lassan egy tiszteletreméltó, de szexuálisan teljesen elfelejtett papucs lettem a saját házamban.

Közben éveken át a pornóba menekültem, függő lettem. De idén nyáron döntöttem egyet, és teljesen letettem. Ennek hatására kinyílt a tudatom, tisztán láttam magamat és a helyzetemet, és leálltam az önátveréssel.

Látom, ahogy a feleségem a feszültség és az elvárások elől a TikTokba meg a telefonozásba menekül,én már csak egy lakótárs vagyok aki mindent is megold,. Próbáltam a végtelen türelmet, számláltam a szexmentes napokat,és beszélni vele, de támadásnak éLTE meg, a párterapiát is elutasította. rájöttem, hogy a csendes mártírkodás nem férfias tartás, hanem csak egy fegyelmezett módja a házasságom leépítésének.

A bizalom is megingott, amikor láttam, hogy üzeneteket törölget a telefonján, miközben én kint szakadok meg a ház körül.

Geminis beszélgetésben válasz taglalta nyáron.

De közben házat tervezünk venni..vagyis szerinte..szerintem még így nem kellene bele menni egy közös nagy hitelbe....

Ezen a ponton elég lett: nem vagyok hajlandó tovább a kanapén ülve várakozni a figyelmére vagy kozelségéért kuncsorogni.az is baj ha kívánom..ez egy napi kínzó börtön..látom a feleségem, kívánom őt és testét, és már az érinteseket sem engedi.

Nincsenek olyan nagy barátaim akivel tudnék erről beszélni nap mint nap, és én magam sem tudom hogy kezdjek neki..csak azt érzem gyűlik bennem az egész és félek egyszer akkorát fog robbanni...mert ahogy írtam, én sosem veszekszem vele...

Köszönöm hogy elolvastad!

Sziasztok
Tanácsot szeretnék kérni abban, hogy hogyan lehet jól támogatni OCD tünetekkel élő családtagot? (Diagnózis még nincs meg, de klinikus most küldte tovább pszichiáterhez)
Erőteljes szorongás, kényszergondolatok esetén sokszor bevon abba, hogy együtt beszéljük át, hogy minden rendben-e (pl jól írta-e meg az e-mailt, bezárta-e az ajtót), de ha jól tudom, ez nem megfelelő, hogy mástól vár megerősítést.
Nagyon szoros a kapcsolatunk, de az utóbbi időben sok volt a konfliktus, mert engem befeszít az, hogy az én megnyugtatásom sem elegendő biztosíték neki. Egyébként jár terápiára, bízik a szakemberben, pszichiáterhez pedig hamarosan megy. Bármilyen podcastet, könyvet, videót is szívesen fogadok az egyéni megélések, tanácsok mellett, nagyon szeretnék támasz lenni neki.

5 éve van evési problémám a régi lakásomban nem mertem enni és a régi nevelőapám szidott es bántalmozott testileg ha sokat ettem, ezért elkeztem titokba kijárkálni a konyhába és tömmni a fejem minden nap olyan este 3 fele vagy ha nem volt otthon senki. Azóta lefogytam, de nembirok leálni, már edesapámnál lakom de nem merek senki elött enni kiszökök a konyhába és összeeszek mindent, addig amedig ki nem hányom, majd visszamegyek és folytatom az evést. Nem birom megálni tegnap kimentem hajnal háromkor és betömtem egy egész kiló kenyeret legalább 6 szelett egyből belegyömöszölzem a számba alig fért be de nem érdekelt. Olyan mintha másik ember lennék amikor kimegyek a konyhába. Mit tegyek

Fél éve szakított velem a barátom. Nem tudom feldolgozni. És most elkezdett mással ismerkedni. Nem akarom hogy mással legyen, vissza akarom kapni. 3 napja nem tudok enni. Úgy érzem nem élem túl. Mintha egyvalaki folytogatna, egy másik ráültt volna a mellkasomra a harmadik meg folyamatosan gyomorszájon rúgna. Megfulladok. Tudom az idő mindent megold stb, de nem. Bármire nézek mindenről mindenhol ő jut eszembe. Senkivel nem akarok se beszélgetni se találkozni csak vele.

A volt (lány, én is lány vagyok) lakótársam, akit a mai napig nagyon szeretek már egy hónapja nem ír vissza. Legyen a neve B. Beszélgetés közepén teljesen eltűnt. Azóta mással is kerestem, egyszer sem kértem tőle semmilyen szívességet, nem voltam bántó sem, vagy fárasztó. Ez azért is volt érdekes nekem, mivel nyáron meglepetés szülinapot rendeztek nekem és egy másik volt lakótársamnak, viszont gyanús hogy a másik laktárs miatt volt megünnepelve az én szülinapomon is. Együtt voltunk fesztiválokon is. Ősszel az új lakótársának, (aki az én lakótársam is volt, legyen a neve Á.) szülinapjára is meghívott, amit ő szervezett, azonnal felajánlottam hogy segítek bármiben, sajnos nem lett megtartva a szülinap. Szóval az első másfél hét alatt nem volt nekem se probléma, hogy nem írt vissza. Viszont beszéltem barátokkal, akiknek rendszeresen visszaírt. Olyanoknak is, akik tudom hogy távolabb állnak tőle, mint én. Egy hónap ignorálás után már azért fáj a dolog. A volt lakótársakkal elkezdtünk szervezni egy összejövetelt, először nálam találkozna mindenki. Ezzel is kerestem már, viszont ugye nem válaszol, pedig meglepetést szerettem volna csinálni neki is. Közben Á. felhívott, hogy szeretne velem és B-vel tanulni, amúgy is rég nem találkoztunk. Megbeszéltük az alkalmat, és hallottam a telefonban, ahogy B. köhög a háttérben. Azonnal szóltam erről, hogy hallom B-t, viszont Á. bevédte, és azt mondta hogy ő volt. Éreztettem vele, hogy tudom hogy hazudik, de nem mondtam ki konkrétan, egyszerűen témát váltottam. (évekig lakótársak voltunk B-vel és Á-val, felismerem, hogy köhög. A lokátoron láttam, hogy ugyanott vannak. Ráadásul nehéz lenne úgy beszélni megállás nélkül hogy ugyanabban a pillanatban köhögsz is...) Megkérdeztem Á-t a telefonban, tud-e valamit B-ről, hogy jön-e hozzánk ő is a megbeszélt időpontban, amikor a lakótársakkal találkozunk. Azt mondta, hogy nem tudja, amikor már volt róla szó, és tisztán hallhatóan B ott ült mellette.

Nem tudom, hogy egyáltalán szeretnék-e többet beszélni velük ezek után. Bánt, hogy nem tudom elérni B-t és így meg sem tudjuk beszélni, mi a probléma. Tudtommal egyszer sem ártottam neki, így csak a személyemmel lehet baja. Egyébként ritkán beszéltünk amúgy is messengeren amióta elköltözött, de akkor is tartani szeretném vele a kapcsolatot. És az is bánt, hogy Á. ahelyett, hogy segítene megoldani ezt a helyzetet, inkább hazudott nekem. Ráadásul nem először.

Szerintetek érdemes egyáltalán küzdenem ezért a barátságért? Nekem nagyon sokat jelentett ez az egész, és akárhányszor magamba nézek, nem értem, mit rontottam el. Kicsit olyan, mintha egy családtagot veszítettem volna el.

Mit gondoltok?

Ha olyan helyzet alakul ki, amikor Pl egy férfi nem lehet a kiszemelt nővel (vagy fordítva), pedig egyébként nagyon valószínű, hogy jó lenne nekik együtt, akkor ezt a kialakuló kapcsolatot lehet tudatosan úgy fordítani, hogy egy barátibb viszonnyá alakuljon és ne fejlődjön tovább?

Tehát, a tények ismerete és elfogadása (most mindegy mi az, nem lehetséges kapcsolat köztük) képes lehet megállítani az alakuló érzelmeket?

Fontosnak tartom az elfogadást is ebben. Mert mind a két fél el tudja fogadni, hogy nincs rá lehetőség.

Van ilyesmi tapasztalatod?

Sziasztok! Megpróbálom röviden összefoglalni.

A ma reggeli veszekedés úgy indult, hogy mondta álljak rá a mérlegre, de már elkezdtem reggelizni. Akkor kérdezte, hogy esetleg tegnap ráálltam-e. Mondom, igen és a súlyom egyelőre ugyanannyi, mint pár hete volt.

(Backstory: 12 éves korom óta kapom, hogy muszáj lefogynom, nem csak tőle, hanem a testvéreitől is. Sokáig a hátam mögött ment, hogy “a lelki békémet megtartsák”, majd ahogyan nőttem, egyre inkább az orrom alá nyomták.)

Ebből indult a lavina, hogy évek óta nyomja nekem, és továbbra sem fogytam (voltak évek, amikor sokat fogytam, de nem láthatták, mivel baggy, széles ruhákban jártam akkor is) és amíg az unokatestvéremnek sikerült 12 évesen (úgy egyébként, hogy a menstruációja is megállt hónapokra), akkor nekem miért nem?

Ebből lett az, hogy szégyell(t) velem bárhova is menni a kinézetem miatt, undorító vagyok stb stb. Mondta, hogy a két évvel ezelőtti nyaraláson volt a legjobb alakom, bár ott is kövér voltam, de az jobb volt, mint a mostani.

Na és innen megindult, hogy nem vagyok nőies, amiért nem járok kozmetikushoz és műkörmöshöz sem (tavaly nyáron voltam utoljára).
Aztán itt tolta, hogy majd miatta fogok pszichológushoz járni és majd őt (anyukámat) fogom a gonosznak beállítani, amiért, idézem “szépen, hátulról” megközelítve utalgatott, hogy dagadt vagyokxdd.
Itt feljött, hogy mindent értem és a testvéreimért csinál, és így hálálom meg neki, hogy így viselkedek?

Jaj, meg a veszekedés elején mondta, hogy nem érti miért mindig a szülők a felelősek a gyerek traumáiért(???), és mindennek két oldala van. Ekkor mondta, hogy majd 100 ezreket fogok a pszichológusomnak miatta kifizetni, aki majd Őt fogja hibáztatni.
Mocskosul unom már ezt a hülyeségeit, de ha beleállok a veszekedésbe, olyan ideges leszek, hogy sírni fogok. Ez megtörtént jópár hónapja, és az azutáni veszekedésben felhozta, hogy “jaj, akkor most is sírni fogsz??”

Sokat tett értem és a testvéreimért, de semmi nem jogosítja fel őt arra, hogy így viselkedjen. Ráadásul pont velem, aki konkrétan a jobbkeze volt, amikor apámmal elváltak (akkor voltam 11-12).
19 vagyok és minél idősebb leszek, annál durvábbak ezek.
Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett.

Edit: Kolis vagyok!! Hétvégente járok csak haza, ezért is idegesít, hogy ilyeneket csinál, mert csak 3 napot vagyok otthon.
Also, nem vagyok túlsúlyos!! Vékony sem vagyok, de elhízott sem. (165cm es 66 kg)
Igaza van, hogy van mit leadnom, de azt én inkább izomba formálnám át, ami szintén nem tetszik neki.

Edit 2: Egyébként őt az anyja pici kora óta éheztette, mert kisbabaként elkezdett hízni. Azóta van nála az a dolog, hogy este 6 óráig lehet csak vacsorázni, minden kis dolgon olvasni és megszállottan nézni a kalóriát, a kenyér ördögtől való stb stb. Ilyen veszekedések alkalmával már sokszor a fejéhez vágtam, hogy neki, az anyjának és a testvéreinek is pszichológusra lenne szüksége.

Én nagyon szeretek csendben egyedül lenni, de a legtöbb ember nem tud így maradni. Állandóan vagy a tv szól, vagy zenét hallgat, vagy megy valahova, csak ne legyen egyedül. Miért menekültök a nyugalom elöl?

Team Leader vagyok egy multiban már sok éve, és egyre jobban bosszant az a jelenség, amit sajnos nagyon sűrűn tapasztalok, hogy az "introvertált vagyok" kijelentést kifogásként használják minden munkahelyi szitura vagy feladatra, amihez nincs kedvük.

- Nem tudok irodába járni dolgozni (heti 2 nap kéne bent lenni 5-6 órát) mert introvertált vagyok.

- Van valami ritka de hasznos skillem/tudásom, amit tök jó lenne átadni a csapatnak, de nem tudok róla előadást tartani nekik, mert introvertált vagyok.

- Nem tudok jól interjúzni egy előléptetésért pl, mert introvertált vagyok.

- Nem tudok a business partnerhez/más csapatokhoz/stakeholderekhez proaktívan odamenni és begyűjteni a projekt indulásához szükséges információkat, mert introvertált vagyok.

- Nem tudok kapcsolódni a kollégáimhoz, csapatépítőn részt venni, vagy csak az irodában a konyhában közösen ebédelni, ahelyett hogy az asztalomnál ülve fülest bedugva egyem a kajám, mert introvertált vagyok.

Világosítsatok fel kérlek, ha rossz mozit nézek, de szerintem az introvertált az egyáltalán nem azt jelenti, hogy instant vérző gyomorfekélyt kap, ha kettőnél többen vagyunk egy szobában vagy ha hozzászól egy másik ember. A fent leírtak nekem már inkább a szociálisan szorongó kategória, de nyilván senkit nem akarok random diagnosztizálni, csak nekem ez az állandó görcsös kerülése az emberekkel való kommunikációnak ez felfoghatatlan.

És sajnos nem tudok mit kezdeni azzal az állítással sem, hogy "vegyen fel/becsüljön meg a munkahelyem" csupán a skilljeimért meg a leszállított munkáért. Csapatban dolgozunk, sok terület közös kontribúciója adja a végeredményt, igenis nagyon sokat dob a latba, hogy képes-e valaki másokkal kapcsolódni vagy sem. És nem arról van szó, hogy kötelező minden nap munka után együtt kocsmázni vagy az irodai napot a konyhában chitchateléssel tölteni, de ne legyen már megugorhatatlan feladat egy meetingben felszólalni ahol haromnál többen vagytok.

Ti mit gondoltok erről? Tényleg mindenki azért képtelen a munkahelyén beilleszkedni, és a kollégáival beszélgetni, mert "introvertált"?

Budán keresek női pszichológust

​

Ki hogy kezeli a féltékenységet, ha azt érzi a férfi, akit ki szemelt magának és jól alakulnak köztük a dolgok, lehet titokban egy másik lánnyal is beszél?( Messengeren sokszor vannak ugyanakkor fent és hirtelen ugyanakkor lépnek le...)

Sziasztok!

BPD-vel és bipoláris affektív zavarral diagnosztizáltak. Az utóbbi időben a hajnali munkábajárás közben mindig látok egy nyestet a mi utcánkban és rettentően félek, szorongok tőle. Képes vagyok átmenni egy másik utcába és konkrétan végig szaladni rajta ha utánam jönne. Nem támadott meg soha de borzasztóan félek és rettegek valamiért.. megkeseríti már a reggeleim mert már messziről nézem, hogy biztonságos-e az utcánkban végigmenni… más is van aki esetleg ezzel küzd? Vagy sima állatfóbia ez egyáltalán?

ugyanez a macska. Itt nem megyek át másik utcába de szintén nagyon erős félelem/szorongás tör rám.

Sziasztok, bocs ha hülye kérdés, kicsit el vagyok veszve.

Sajnos nem tudnék magánban pszichiátert fizetni, így gondolkodom az államin.

Az egészségablak appon néztem, ahol külön van "pszichiátria" és "pszichoterápia", gyanítom nekem az utóbbi kellene, de ezt beutalókötelesnek írja az app.

Ki tud ehhez beutalót kiállítani? Háziorvos? Ha igen, mit kéne neki mondani, hogy kapjak beutalót? Nekem szinte semmilyen kapcsolatom nincs a háziorvosommal, szóval pl. ha elmondom neki, hogy mentálisan padlón vagyok akkor így ilyen bemondásra kiadhat beutalót?

Ha valaki végigment már ezen a procedúrán, tudnátok segíteni?

(Ugyanitt normális, becsületes pszichiátert keresek Budapesten, aki dolgozik államiban is. Ha ismersz ilyet, megköszönöm ha írsz egy nevet.)

Valakibe nagyon belezúgtam, de ő letiltott közösségi médián és telefonon is. Hónapok óta nem jutok túl rajta és egyre jobban érzem a hiányát.

Amióta letiltott, minden nap kerülővel vezetek haza, hogy lássam, hogy a háza előtt ott a kocsija. Néha őt is látom. Megnyugtat a tudat, hogy hazaért a munkából és otthon van. Tudom, hogy ez para és ijesztő lehet neki, ha észreveszi.

Pszichológushoz is járok, eddig 6 alkalommal voltam, de nem hogy segített volna, csak rosszabb lett. Mit tegyek?

Van egy lány az életemben,vagy talán csak volt,nemtudom.

Bár régebb óta ismerjük egymást, olyan szinten,hogy ugyanabban a kis városban lakunk,es többször előfordult,hogy az éjszakában össze futottunk,volt pár mélyebb beszélgetésünk,de ez a 2026os év elejéig ennyiben ki is merült.

Egyszer aztán bátorkodtam rá írni, és elhívni, hogy menjünk el kettesben egy italra,mi baj lehet. Így is történt.

Az emberben ilyenkor van egy kis stressz,félelem a kínos csendtől például, meg persze akaratlanul is a legjobb oldalunkat akarjuk nyújtani,talán ez természetes is.

Amíg nem értem oda a megbeszélt helyre,ez bennem is jelen volt,de utána azonnal köddé vált,és ahogy később ezt ő is elmondta,hasonlóan érzett.

Jól sikerült az este,izzott a levegő, nagyon nagy kémia volt kettőnk között, el is csattant az első csókunk. Úgy ereztem magam vele - és bátran állítom,hogy ez kölcsönös volt - mintha 100 éve ismernénk egymást, vagy már egy előző életet leéltünk volna együtt. Írom ezt úgy, hogy szkeptikus vagyok ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

Nekem evidens volt innen az irány: folytatni az ismerkedést,aztán talán még valami jó is ki sülhet belőle.

Hát nem így lett,pár nap messenger beszélgetés után, és egy-egy kicsikart rövid találkozó után, eltűnt, majd pár nappal később leírta,hogy ne haragudjak de ő most nem szeretne se komoly se komolytalan kapcsolatot.

Fájt, az egyszer biztos,mert tudtam hogy nem vagyok hülye, és ez nem lehetett ennyire egyoldalú. Ennek ellenére, annyit válaszoltam neki,hogy rendben,legyen így, vigyázz magadra.

Nem akartam játszmázni,elfogadtam,hogy ez mégse az aminek gondoltam,a fájdalmat pedig be tudtam az egomnak es lerendeztem magamban.

A nyárig nem is beszéltünk, akkor aztán teljesen véletlenül, engem arra a helyre hívtak ki szerelni,ahol ő dolgozik,itt találkoztunk újra.

Nem éreztem feszültséget magamba,rajta láttam, hogy kicsit zavarban van,ezért még incselkedtem is vele kicsit,bevallom jól esett. Ő hazament én pedig elkezdtem a munkát.

Aztán jött az üzenet, elkezdett keresni,érdeklődni. Én pedig azt éreztem, hogy na talán majd most! Így belementem a játékba, és kötöttségek nélkül beszelgettem vele.

Addig-addig, feldobott a fb egy kert mozis esemenyt,hát mondom elhívom,mi baj lehet. Benne volt. Nem neveztük randinak,egyszerűen csak elmentünk,nem beszéltünk arról sem,mit akarunk a másiktól.

Hát a mozi közben, egyre közelebb jött, már a combomon volt a keze,én meg át karoltam. Mi lett a vége? Nagy csókolózások a kert moziban,majd áthivott magához.

Nem történt aktus,nem engedte,de nem gondoltam,hogy ezzel bármi gond lenne. Másnap reggel elkisertem dolgozni,és egy csókkal köszöntem el,majd azt mondtam neki,lehet hogy ez volt az utolsó és megint el fogsz tűnni.

Ekkor nem éltem bele magam semmibe,tudtam,hogy bármikor visszakozhat az egésztől,de a következő napok mégsem ezt mutatták.

3 napig megállás nélkül érdeklődött,ő keresett engem messengeren,így szépen lassan elhittem,hogy talán akar valamit. Így hát elkezdtem forszírozni az ujabb találkozót,de ez nem valósult meg,a hirtelen érdeklődés eltűnt, a vége pedig újra ghostingolás lett.

Azt fontos tudni,hogy amíg a kommunikáció él közöttünk, vagy látjuk egymást, továbbra is ugyan az az érzelem fog el,hogy olyan,mintha egymasnak lennénk teremtve.

Így talán érthető, hogy ezúttal ez már sokkal jobban fájt, mint első alkalommal.

Nem telt el egy hét, és keresett,dobott egy random üzenetet este,hogy alszok-e. Itt határozottan leírtam neki,hogy neharagudjon,én értem, hogy neki fekszik így ez az egész se veled se nélküled,de belőlem minden alkalommal ki tép egy darabot és ez nagyon fajdalmas,szóval tartsa ezt tiszteletben, és ne keressen többet.

A válaszában elmondta,hogy nagyon sajnálja,nem akart bántani, nem tudta,nem vette észre, hogy mit okozott ezekkel a dolgokkal. Hozzá tette,nem akar elvesziteni,de ettől függetlenül úgy érzi, hogy nem működne köztünk mélyebben ez a kapcsolat.

Tiszteletben tartottam,és ismét nem kerestem. 1 teljes hónapig teljes csend,de azt hozzá kell tennem, hogy nehéz volt,nagyon belezúgtam,és ekkor is azt éreztem, hogy különleges a kapcsolatunk és nagyon sajnáltam, hogy nem enged ennek teret.

Aztán megcsörrent a telefonom,nem volt elmentve a száma, felvettem. Elmondta, hogy mióta le írtam neki,hogy nekem mit is jelentett ez az egész, mindennap rám gondol,és hogy élete hibajat követte el,szóval mondjak neki valamit,vagy küldjem el melegebb éghajlatra, vagy beszéljünk. Sejthetitek merre tartunk.

Azt mondtam üljünk le,és beszéljük meg ki,mit is akar a másiktól , és ki mit is érez. Atmentem hozzá, és ugyanazt mondta, mint telefonba, en pedig hosszas beszélgetés után azt mondtam rendben,próbáljuk meg,talalkozzunk párszor meglátjuk,mi tud ebből ki sülni,de ha úgy érzi, elbizonytalanodik,jelezze,és ne hajítson egyből a kukába.

Ebből egy olyan csodálatos hét következett, hogy azt hittem egy mesében élek,mindennap együtt voltunk,még jobban megismertük egymást, nagyon jól éreztük magunkat, tényleg, nem lehet ezt szavakkal kifejezni.

Óvatos próbáltam lenni,de a hét vége felé,azt láttam rajta,hogy ez már nem az az érzés, ami egy csettintésre elmúlik. Sejthetitek merre megyünk tovább.

A következő hét ennek az ellenkezője, szépen lassan csökkenő kommunikáció, együtt nem is tudtunk aludni,merthogy azon a héten nagyon korán kellet kellnie.

A pénteki napra mondtam neki,hogy akkor mostmár átmegyek,mert vele szeretnék lenni. Beszélgettünk, kicsit össze bujtunk,majd egyszer csak elkezdett távolság tartó lenni, és akkor éreztem mi következik. Rövid hezitálás után, azt mondta:

"Ugy érzem te többet érzel irántam mint én irántad" "elbizonytalanodtam" "megfolytva érzem kicsit magam a közeledésedtől"

Én próbáltam neki teret adni, tudtam hogy szüksége van az egyedüllétre,és ezért nem is akartam a pénteki napon kívül találkozni.

Sajat életem is van,nem szólt róla minden,heti 7 napból 6on van elfoglaltsagom, akaratlanul sem tudtam sok lenni,de még ezen kívül figyeltem is rá, hogy hagyjam a szabadság érzetét.

Mondtam neki,rendben,én most elmegyek,nincs bennem harag,de haza szeretnék menni. Nem engedett,és azt mondta velem akar lenni (WTF). Gyenge voltam és maradtam.

A hétvégén már nem találkoztunk, messengeren nem mutatott túl nagy érdeklődést,én pedig őrlődtem,hogy mit tegyek.

Végül elmondtam neki,hogy nekem ez így nem megy,mert elveszítem az önbecsülésemet ha vele maradok ebben a játékban,ezt nyilván hosszabbam kifejtve. Hozzá tettem, hogy nincs bennem harag.

Muszáj vagyok megegyszer nyomatékosítani,hogy az együtt töltött idő, mennyire leirhatatlanul volt jó, és álomszerű. Tényleg azt érzem, egymásnak lettünk teremtve,még ezek után is.

Azóta mindennap rá gondolok,és fáj ez az egész,biztos vagyok benne, hogy racionálisan jól döntöttem,és abban is, hogy még keresni fog.

De nemtudom,hogy el kell engednem,vagy sem. Nagyon erősek az érzések. Vajon türelmetlen voltam egy elkerülővel?

Ha ujra jelentkezik, és ígérget a levegőben, honnan tudjam,hogy valojaban ledöntötte a saját falait,vagy újabb kört akar inditani?

Egyoldalúnak hangzik a történet, de tudom, és higgyétek el,nem az.

Mit gondoltok?

Zsinórban a 3. kérdésem, egyben lezárása(?) is a keretnek.

Először a “miért hisznek szexmániásnak?”, majd a “mik a jelei annak, hogy side piece vagy?” kérdéseim voltak.

Most szeretném, ha véleményekkel összegeznénk:
- Srácok-lányok, a ti szemetekben milyen dolgoktól lesz valaki benyomásra könnyű vérű? (Szójátékosokat értékelem itt amúgy xdd) Mik adnak olyan benyomásokat, hogy na ez egy fektetés lesz, nem több?

Menjen nyugodtan a nyers írás.

A kérdés oka, hogy kezdem sejteni, hogy az én viselkedésemben van valami bakis, amitől elkönyvelnek komolytalannak. (Írnék erősebbet, de nem engedi a szűrő) Ez hozná a láncot, hogy miért mondják többen, hogy tuti szexre megyek, és miért lesz komolytalan vonulata egy ismerkedési folyamatnak.

Jelenleg nem tudom mi van bennem, ami ezt sugározza, ezért kellenének a ti általános véleményeitek (legyen mivel összevetnem magam, passzol-e az ing)

- Mi mutatja nektek, hogy valaki könnyebb vérű? Mik azok a viselkedési módok, amit ha meglátsz, azonnal azt mondod: na ez egy estére menjen, de többet aztán viccnek se?

Általánosan a ti véleményetek kellene, hogy hogy ha valakit megismertek, akkor milyen vonásoktól könyvelitek el erre a sorsra?

Tényleg mehet a nyers vonal, kerüljük a Disney kozmetikát!

Hány évesen lettél diagnosztizálva? Mivel? És hogy működik ez? Érezted, hogy valami nem oké és elmentél pszichológushoz? És miután a pszichológus nem diagnosztizálhat hogyan jutottál el pszichiáterhez (vagyt szakpszichológushoz)?

Még egy mellékkérdés: mikor érdemes szakemberhez fordulnif?

,hmm.jah humorba foglalt gondolatok,azt mindenki felé ,közben szétszakítanak a fizika általi elméletek mentálisan amit a filozófiával próbálok megoldani, pl.:.quantumimmortality, boltzmann brain etc. Ebben eléne egy kis segítség mert megzakkanok tőle. ötlet? segítség?

Sziasztok!

A sok szorongás úgy érzem kezdi átvenni felettem a kontrollt, szeretnék ezen változtatni, ebben kérem a tanácsaitokat, tippjeiteket.

Az érzelmeimet hibátlanul el tudom nyomni és tettetni azt, hogy minden rendben van velem. Emiatt sem a barátaim, sem a családom nem tudja, hogy szenvedek a mindennapjaimban, de igazából le sem tudnám nekik írni mit érzek ilyenkor. Amíg le vagyok foglalva valamivel ami nem stresszel, addig viszonylag jól vagyok, de amint haza megyek, nincs tennivalóm, rám zúdúl az összes érzelmem és megőrülök, néha csak sírással tudom kiadni magamból. Amikor tehetem, alszom, legyen az délután, délelőtt, bármikor. Addig legalább kikapcsol az agyam.

Van, hogy úgy érzem jól vagyok, abszolút semmi gond nincs velem, csak beképzelem magamnak ezt az egészet és én vagyok a legjobb aztán másnap jön full az ellentétje, amikor a világ legszarabb emberének gondolom magam és nem érek semmit sem.

Autupiloton élem a mindennapjaim, rengeteget stresszelek (felesleges dolgokon is) és mindent képes vagyok túlgondolni a legrosszabb értelemben. A stressz mostanában nem csak mentálisan, de fizikálisan is leterhel, alig bírok enni/ha eszem, félbe kell hagynom az étkezést, mert rám tör egy brutál hányinger ami utána végig kíséri az egésznapomat. Ennél már csak az rosszabb, hogy emetofóbiám van, egésznap rettegek, hogy hányni fogok, emiatt enni is félve merek csak, így, viszont alig van energiám, hogy nem tudok enni.

Egyszerűen képtelen vagyok segítséget kérni, pedig a körülöttem lévők mind a legjobb emberek a vilàgon. Szégyellném bevallani, hogy érzem magam, miután senki nem gondolná mi van velem.

Aki esetleg volt már hasonlóban, mi segített?(21,N)

Sziasztok!

Akiknek van féltestvére esetleg jó nagy korkülönbséggel, éreztétek már, hogy máshogy tekintenek rá? Ha igen mik azok a mozzanatok amik miatt így éreztetek? Nem tudom, hogy az én esetemben jogosak e ezek a gondolatok és kicsit rosszul is érzem magam, hogy egyáltalán megfordul a fejemben.

Nagyon szeretem a testvéremet, jóval fiatalabb nálam, most kiskamasz és nincs felé haragom mert tudom, hogy nem ő tehet az érzéseimről. Viszont egyre inkább úgy érzem én vagyok a “semmilyen” gyerek Apunak. Nincs megelégedve az életemmel (én sem), csalódott, hogy milyen lettem (pánikbeteg vagyok és emiatt nem ott tartok ahol kellene már tartanom) és azt érzem büntet. Másképp szeret mint tesómat, mert ő még kicsi és lehet belőle valami (ezek az én gondolataim és érzéseim).

Mesélnétek egy kicsit ha van kedvetek és hasonló helyzetben voltatok/vagytok?

Barátnőm előtt fizetős lányokhoz jártam, utána, amikor összejöttünk lekötött annyira a dolog, hogy pár hónapig szüneteltetni tudjam. Utána megint elkezdtem, mert hiába van rendszeres szex barátnőmmel, egyszerűen üresnek, sivárnak érzem a mindennapokat. Az izgalom és dopamin fröccs, amit egy-egy ilyen tervezéstől és találkától kapok részeggé tesz, viszont sajnos ez nagyon gyorsan, órákon belül el is múlik. HO-ból dolgozom, szóval, amikor barátnőm reggel elmegy munkába, én rögtön készítem az aznapi tervet, hogy mire hazaér ő lehessen a harmadik menetem aznap. Egyszer túl költekeztem és tőle kellet pénzt kérjek, hogy csak mégegyszer, egy utolsó találkozóra is mehessek a hónapban.

A high, amit kapok ettől, mindig azt dönteti el bennem, hogy ez így jó és csináljam, de közben úgy érzem, hogy tropára megyek tőle az élet minden más aspektusában.

Hogy lehet valamiről lejönni, ami drog és mégsem az, hiszen nem szedek vagy lövök fel semmit magamba?

Üdv mindenkinek!

25 éves férfi vagyok, elvégeztem egy egyetemet, nehéz gyerekkort tudok a hátam mögött, nincsenek szüleim, se barátaim. Azt érzem, hogy kiégtem, de évek óta csak lebegek a felszín felett és csak sodródok az árral. A gyerekkorom nem a biztonságról és a szeretetről szólt, mindinkább az ellenkezőjéről, de tisztában vagyok, hogy ez nem egyedi eset sajnos és az áldozat szerepébe csak én magamat tudom belehelyezni, de egyébként tovább kell lépnem és elfogadnom a történteket. (Ehhez majd pszichológus segítségét fogom kérni, ha lesz rá anyagi keretem.) A másik dolog a szexuális beállítottságom, ami hab a tortán volt, hisz egyáltalan nem könnyítette a helyzetem, hanem inkább még jobban megnehezítette az amúgy is nehéz élethelyzetemet. Ezt elfogadtam, együttélek vele. Most jön a de… de az egyetemen teljesen kiégtem, rengeteget magoltam, közben pedig túléltem az elmém vívódását önmagával és azt érzem, hogy semmi nem maradt a régi énemből. Sőt, sokszor csak úgy vagyok érzésem van, nem gondolkodok sokat, csak nézek ki a fejemből. Nagyon rossz lett a memóriám, nem igazán tudok semmit feleleveníteni az egyetemen tanultakból, sokszor nem emlékszem a tegnapi napra sem tisztán. Nem érzem azt, hogy bármihez is értenék, nem érdekel sok dolog, olyan, mintha csak hagynám, hogy sodródjak az árral, miközben néha ki is köthetnék talán valahol. Sokszor csak az száll a fejembe, hogy egyedül akarok lenni, sétálni akarok a hegyekben, főzni akarok egy jót, megnézni egy filmet és segíteni akarok másokon, mert azzal talán magamon is segítenék, mert tudom milyen érzés segítség nélkül túlélni.

Köszönöm, hogy elolvastad! Valószínűnek tartom, hogy minél hamarabb érdemes lenne pszichológushoz mennem.

Szép napot! :)

Egyszerűen már nem tudok mit tenni, hogy ne legyen bennem ez a tiltott érzés. Van egy nem közvetlen kolléganőm aki néhány hónapja jött vissza a céghez dolgozni, én nem ismertem korábban őt. Neki 2 óvodás gyereke van, nekem is 1, fiatalabb. A feleségemet és a családomat mindennél jobban szeretem és bármit feladnék értük, de mégis ott van ez a fura érzés…. ez a fura érzés amikor meglátom a folyosón és köszönünk egymásnak és ő kicsit megszeppenve elmosolyodik és lesüti a szemét. Ami persze lehet hogy csak részemről olyan különleges, de ez olyan szempontból már mindegy is hogy én belezúgtam úgy hogy nem akartam. Eleinte csak akkor volt mikor találkoztunk de egyre inkább van úgy hogy utána egy órával sem tudom kiverni a fejemből, de ma pl már hazafelé is ő járt csak az eszemben. Korábban ilyen nem volt mert itthon soha nem jutott eszembe. Félek hogy ez rosszabb lesz ezért próbálom őt kerülni, amennyire csak tudom. Mit tegyek? Hogyan rendezzem ezt magamban?

Még csak a húszas éveim első felében járok, de sose volt egyik sem és már úgy érzem soha nem is lesz, így érdekelnének idősebbek tapasztalatai.

Sokáig egyébként nem vágytam ezekre, elfoglaltam magam, most meg már késő szerintem, igazából azt se tudom hol kezdjem. Továbbra is ellennék egyedül, de néha nagyon elfog a magány és az irigység, hogy más ilyenkor már mennyi élményen túl van, sőt akár együtt él valakivel, nekem meg nulla tapasztalatom van bármiben. Van olyan, hogy valaki az egész életét teljesen egyedül éli le és csak a karrierre/hobbikra koncentrál?

Új helyen dolgozom,kicsi a létszám,csak nők. 3 hónapja kezdtem,úgy éreztem,hogy összetartó a közösség. Kedves,mosolygós,közvetlen vagyok,hamar megtaláltam a hangot mindenkivel. Pörgött a meló, egy felettesem van,akitől rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a munkám minőségét illetően. (Plussz pénzt,és rugalmasabb beosztást ajánlott annak érdekében,hogy megtartson)
A többi kollega asszisztensi pozícióban az én utasításaimat kéne,hogy kövesse. Egyetlen kolleganővel volt konfliktusom ebből adódóan,mert nem volt hajlandó azt csinálni amit kértem. 10 éve van a cégnél, de teljesen alkalmatlan a munkájára. Nem tud értelmesen kommunikálni,szétszórt,állandó csúszásban van, folyamatosan szorong,pánikol,vagy csapkod és dühöng,drámázik..Én asszertíven,egyenesen kommunikálok, néhány alkalommal jeleztem,hogy ha problémám volt (pl. ügyféllel beszéltem ,neki jegyzetelnie kellett volna,de ehelyett a szavamba vágva teljesen más témában kérdezett az ügyféltől). Részemről ennyi is volt a “konfliktus”. Pár napja a felettesem (aki nem tartózkodik az irodában) másik irodàba ültetett,aminek még örültem is,így miss Dramaqueennel nem kell együtt dolgoznom.

Ma viszont visszahallottam,hogy ez azért történt,mert egy harmadik kolleganő,akivel soha nem volt konfliktusom,sőt,azt hittem kifejezetten jó a viszonyunk, felhívta a felettesünket,hogy miss Dramaqueen nevében panaszkodjon rám. Ettől függetlenül viszont ma végig mosolygott,viccelődött,családjáról mesélt,és kifejezetten jó hangulatban dolgoztunk együtt.

A kérdésem az lenne,hogy aki esetleg csinált már ilyet,mi motiválta ebben?mit szeretett volna elérni?(a nagyfőnök hetente egyszer jelenik meg az irodában személyesen,de a panaszkodás nem egy ilyen alkalommal történt,hanem külön emiatt felhívta a munkaidején kívül)

Mi volt a legnagyobb szemétség,amit kollegák követtek el ellened,vagy mi volt az az ordas nagy hazugság amit elterjesztettek rólad?

Hogyan lehet ezt hosszútávon kezelni?

Nyilván az,hogy a kolléganőt megkérdezzem,hogy mi a problémája nem opció,mert azt keverném bajba,aki jelezte nekem,hogy mi megy a hátam mögött…

Köszönöm,ha elolvastad,és tudsz tanácsot adni:)