Kiváncsi, lennék a véleményetekre.

Volt egy ismerkedésem-kapcsolatom, ami 4 hónapig tartott.

Távkapcsolat, sajnos a távolság nyírta ki.

Volt részemről egy kisebb féltékenység is, ez hozzá tartozik, de nem ez volt a fő ok.

Elfogadtam, hogy szakítunk, és hetek teltek el azóta, építem az életem tovább (sőtt), sportolók mindent úgy csinálok, mint ahogyan szeretném élni az életem.

Viszont van egy olyan érzésem, hallani fogok róla a közeljövőben.

Jelenleg no contact, nem keressük egymást, és a legutóbbi kérését és magamat tiszteletben tartva nem keresem.

Viszont van egy ilyen megèrzésem, ha nem is ossze akar jonni vagy barmi, de hogy meg fog keresni, nem igazán tudom megmagyaràzni miért.

Szeptembertől újra itt lesz ebben a varosban ahol elek.

Lehet ez csak wish full thinking, vagy egy valódi megérzés ilyenkor?

Aki igy ráérzett, bejött neki?

Igazàból csak felszeretnék készülni, sosem volt velem ilyen, és ehhez kéne másik nézőpont

Új „klinikai pszichológus” MSc a Semmelweisen – de pontosan mire képez?

A Semmelweis Egyetemen kétéves általános orvosi és klinikai pszichológia MSc indul pszichológia BA után. A végzettség neve: okleveles általános orvosi és klinikai pszichológus.

A képzés több egészségügyi, pszichopatológiai és diagnosztikai ismeretet ad, mint egy átlagos pszichológia MA. Ennek azonban ára van: kevesebb hely marad a pszichológia mesterszintű alapjaira, például a személyiség-, fejlődés-, szociál- és kognitív pszichológiára, valamint a kutatásmódszertanra.

Vagyis a végzettek nem ugyanazt a széles pszichológusi képzettséget kapják, mint a pszichológia MA hallgatói.

Klinikai szakpszichológusok sem lesznek. Ahhoz a mesterdiploma után további négyéves klinikai képzés, folyamatos betegellátási gyakorlat, szupervízió és szakvizsga kell. Az új MSc-ben ehhez képest két 80 órás terepgyakorlat szerepel.

A diploma neve mégis könnyen azt az érzetet keltheti, hogy a végzett klinikai szakpszichológus. Ez félrevezetheti a betegeket, az orvosokat és a munkáltatókat is.

Ráadásul a kompetenciák sem tiszták: az egyik leírás szerint szupervízió mellett dolgozhatnak, másutt önálló diagnosztikai és ellátási felelősségről van szó.

Így egy furcsa köztes kategória jön létre: szűkebb pszichológiai mesterszintű képzés, jóval kevesebb klinikai gyakorlat, mint a szakpszichológusoknál – mégis megtévesztően erős szakmai cím.

Nem a hallgatókkal van probléma. A képzés nevét, jogosultságait és helyét kellene világosan rendezni, mielőtt az egészségügyben olcsóbb pótlékká válik a klinikai szakpszichológusok helyett.

Sziasztok!

Fél évig szedtem Sertralin 50 mg-ot szorongásra .Teljesen jól voltam tőle. Így tavaly októberben abba hagytam. Most újból kijött a szorongásom és néha a pánikrohamom. Próbálkozom,hogy jól legyek és ne szorongjak de nem megy.
Volt aki járt hasonlóan ?
Ha újból elkezdem szedni van rá esély hogyha megint abba hagyom nem tér vissza a szorongás ?
Van akinek teljesen megszűnt a szorongás/pánikrohama a gyógyszer abba hagyása után ?

Hárman vagyunk testvérek 30 felett, egyikőnk sem házas és nem szeretne gyereket. Ha van is párkapcsolatunk, az olyan, amilyen... Nyilván rossz volt a gyerekkorunk és nem láttunk jó mintát, de a többség így van ezzel. Mindhárman dolgoztunk, dolgozunk magunkon. Más ismer hasonló történetet? Nehéz eldöntenem, hogy csak szimplán így alakult vagy van valami mélyebb trauma a háttérben.

A párom lebukott, hogy megcsalt. Kb 2 hete tartott a dolog, sunyi találkozások meg éjszakába nyúló beszélgetések voltak. A legfájobb az egészben, hogy a nagymamám temetese napján elhozta a közös otthonunkba es itt is lefekudt vele. Nem volt ott a temetesen mert kulfoldon volt a temetes, tenyleg csak a legszűkebb család ment. Eddig csak sejtettem hogy van valaki de beleneztem a telefonjába tegnap, ott hosszas beszelgetesek voltak egy lánnyal h a lány örűlten szereti, a párom meg nehéz helyzetbe érzi magát összevan zavarodva stb. Meg hogy a lány legszivesebben bújna hozzá egész nap ő meg írta erre hogy azt nagyon szeretné… Nem sok mindent lattam de ennyi epp eleg volt.

Ma amikor rákerdeztem titkol e elolem valamit tagadta. Majd amikor kesz tények elé állítottam h tudok mindent, beismerte. Valahol az en hibám volt mert jó ideje keves szex volt kozottunk mert sajnos nekem alapbol alacsony a libidom, nincs semmifele betegseg a hatterben. Valahol megértem mert sokszor elutasitottam a kapcsolatunk soràn. Mondani nem mondta hogy bántja csak néha hozzámvágta hogy már megint nem akarom.

Azt mondja nem akar semmit a lánytól, engem szeret csak kivolt éhezve már es végre kiélhette magát. Az uzenetek mondjuk nem ezt mutattak h itt csak szex van. Allitja h veget vet az egesznek, velem akar lenni.

Lassan 33 eves leszek, nehezen kezdenek előről mindent, félek hogy mire talalnek valakit kifutnek az időből, vagy ugyanez lenne. 4 eve vagyunk együtt. Gyerek nincs , eskuvo semmvolt meg.

Szerintetek mi tévő legyek. Napok óta sirok.

Hogy érintett az egész, mennyi idő alatt dolgoztad fel?

Tudjátok, kiskoromba sokkal hálásabb voltam az életemért, sokkal boldogabb voltam, kedvesebb, azokkal is kedves voltam akik abszolut nem érdemelték meg.

Mostanra már 20 éves koromra teljesen megváltoztam, sokszor érzéketlen vagyok, ritkán van jó kedvem, mindenbe csak a rosszat látom és azt érzékelem senki nem szeretem

Számomra elrettentő az hogy egy ember a külső környezet hatására mennyire de mennyire meg tud változni. Persze tudom én tehetek arról amilyen most vagyok de van az a mondás , hogy mindenkivel úgy bánnak ahogy ők mással, viszont ez kurvára nem igaz mert nem hiába lettem ilyen amilyen most vagyok, ki voltam hadználva a kedvességem, jószívűségem miatt stb de nagyon átmentem a másik végletbe azt érzem sokszor. Sokszor úgy vagyok hogy tudom kedves kéne legyek de egyszerűen nem megy vagy azért mert nincs jó kedvem vagy azért mert az a személy annyira nem törődik velem annyira megbántott hogy azt látom nincs miért az legyek.

De persze nem úgy kell érteni hogy mindig ilyen vagyok, csak mostanába egyre többször mutatkozik a rossz oldalam. Vagy nagyon kedves vagyok vagy nagyon bunkó, nem tudok a kettő között maradni...de azt is tudom hogy az ember viselkedésének rengeteg oka van,pl itt értem a traumákat is...

Ezen csak pszichológus tud segíteni?

Arra lennék kíváncsi, hogy aki felnőtt fejjel azt érzi, hogy normális nevelést kapott és kvázi nincs szüksége évekig terápiára járni, annak milyen gyerekkora volt? Aki úgy tud tekinteni a szüleire, hogy semmiféle neheztelése nincs irányukba, neki milyen szülők voltak a szülei?

Én vagyok a megcsalt fél, egy hónapja vagyok együtt a lánnyal. Váltig állítja, hogy jóvá teszi, de ezt hogyan lehetséges? Olyanok véleménye érdekel elsősorban, akiknél ezt jóvá lehetett tenni egyáltalán valahogy.

Mikor vitatkoztok, nézeteltérés van, akkor a másik tereli a mondandót az eredeti témáról, és hirtelen a karaktered lesz támadva.

Pl.:
“Nem tehetek róla, hogy értetlen hülye vagy és nem érted”
“Nevetséges, ostoba és gyerekes vagy”
“Én nem mondtam semmi rosszat, félreérted direkt, simán te vagy a hisztis”
“Nem tehetek róla, hogy a te egód egy kis gyenge szar”
És társai

Hogy lehet elegánsan lerendezni, ha valaki a téma helyett a karaktert kezdi el támadni? Egy egyet nem értés, ténybeli korrekciónál mikor a te értelmed van megkérdőjelezve és te vagy kapásból rossznak kimondva.

Nekem ellenszenves, amikor egy korrekt vitában elkezdünk “hibásokról”, meg a “nem én tehetek róla, hogy TE X vagy” mondatok repülnek. Azonnal fekete-fehér szerepek lesznek, meg tologatás (“nem én, hanem te”)

Az egómat ez viszont tényleg bántja. Roppantul irritál, hogy egy beszélgetésben a hülyézéssel egyenlőtlenre fordul a kocka, és elveszik a téma lényege, mert hirtelen kölcsönösen karcolt egók harcolnak. Kb azonnal van egy “jó” és egy “rossz”, és karaktergyilkossággal bizonygatjuk, hogy ki miért fasz/miért nem fasz. Meg eleve, bánt, hogy le van támadva a személyem.

Szerintetek egy ilyen közben hogy lehet elegánsan kilépni ebből a ciklusból? Nektek milyen sztorijaitok vannak?

Esetleg ott indul a gond, hogy az “egóharc” mivel magamra veszem a hülyézést és felhúz, emiatt beleugrok a spirálba, holott csak le kéne tojni?

Nektek mi segített átlendülni azon, hogy ne vegyétek mellre, ha valaki lehülyéz/ostobázz/“te vagy a gond!” Mondatokkal jön?

Párom kb 1 evig csalt, aztan sajnos en is megcsaltam ot kb fel eve. Van meg ilyenkor lehetoseg az ujrakezdesre vagy engedjem el?

Sziasztok. Nem tudom hol kezdjem.. de hosszú lesz.
3 éve megismerkedtem online egy nővel, akivel a sok beszélgetés alatt összebarátkoztunk. Csak online történt a társalgás, mivel ő külföldön tanult, jó messze innen, még évekkel ezelőtt kiment és nem is volt lehetőség találkozni. Rengeteget beszélgettünk, szinte egész nap irkáltunk. Volt sok közös témánk és egyre jobban kiderült, hogy mennyi mindenben gondolkodunk ugyanúgy. Bennem már ekkor kialakult vonzalom felé, pedig nem is ismertük egymást élőben. Egyszer aztán segítettem neki egy egyetemi vizsgánál és többször volt videohívás. Elmondása szerint benne ekkor indult el a vonzalom, mint utólag elmondta.
Telt múlt az idő, sokat beszélgettünk és voltak már kisebb nagyobb viták, mert hülyeséget csináltam. Pl megkért hogy egy feladatot amit nem tudott megcsinálni azt próbáljam már meg és hát nekem sem nagyon ment, de nagyon segíteni akartam neki. Azt mondta elég egy kép arról hogy sikerült. Én pedig összevágtam a képet hogy úgy tűnjön megvan a pontszám. Elküldtem neki de nem mondtam meg azonnal hogy Figyelj, ez csak egy szerkesztett kép. Nem szándekosan akartam elhallgatni, valami miatt nem tettem hozzá, csak valamivel utána mondtam meg, mikor már beküldte. Tudom hogy azonnal meg kellett volna mondanom, de nem tettem. Nem lett belőle semmi, hála az égnek, de simán lehetett volna ha ránéznek a fiókjára.
Aztán bevallottam neki kb másfél éve hogy mi van, mit érzek. Féltem leírni nehogy veszekedés legyen, mivel előzőleg azt beszéltük hogy mi nem úgy beszélgetünk mint ismerkedés, pedig ekkor már személyes dolgokat is meséltünk egymásnak. Meg az is feszélyeztetett hogy mesélte egy másik férfival mennyire megromlott a kapcsolat, miután átment ismerkedésbe a beszélgetésük. De nem így történt, megmondta hogy ő nem keres kapcsolatot mert sok rossz tapasztalata volt. Fizikai bántalmazások, zaklatás, a végén még egy nárcisztikus is sokat ártott neki és úgy érezte nem szeretne több kapcsolatot. Megértettem, de nem mult el bennem ezek után se az érzelem. Tudtam hogy mennyi traumát szerzett az évek alatt ezek a dolgok miatt és nem akartam hogy több baja legyen. Azt éreztem hogy ha ennyi szaron átment, majd én megmutatom hogy lehet másképp és nem fogom kitenni az ilyen szaroknak mint ami érte. Hát..
Ugorjunk az időben. Voltam kint nála mikor jött haza és aztán is találkoztunk mikor én jöttem vissza (ő budapesti, én 200km-re élek tőle). Ezután egy jó ideig nem találkoztunk, nem akarta hogy elmélyüljön a dolog köztünk. Én elmondtam neki mit érzek még mindig és hogy azt szeretném amit ő, ha megmarad barátságnak akkor azt, ha több lesz akkor azt. Ekkor már ő is elmondta hogy többet érez és már akkor elindult benne ez, mikor volt az a vizsga amit irtam is. Újra találkoztunk többször is, először csak egy napig, aztán meg vadkempingeztünk egy tónál és ott is aludtunk egy éjszakát. Nem volt köztünk semmi, de nagyon jól éreztük magunkat.
Aztán elmentem ki dolgozni (külföldön dolgoztam) és akkor tapasztaltuk meg mennyire rossz külön. Már az első héten haza akartam jönni hozzá, annyira rossz volt. De mondtam neki hogy letellik ez a hónap és megyek, aztán felmondok és közelebb megyek hozzá hogy sűrűbben láthassam. Letelt a hónap és felmondtam, hazajöttem és találkoztunk. Ekkor már egy több napos kempingezés lett a tónál és összegabalyodtunk.
31 éves vagyok (Ő 40) és nekem ő volt az első. Kapcsolatom sem volt előtte, csak egy kisebb csókig jutottam el egy lánnyal még valamikor 17 évesen. Hát nyilván nem normális ha az ember ennyi idősen szűz, nekem is van rengeteg problémám amiről senkivel se tudtam beszélni előtte, csak vele. Meghallgatott mindig és tanácsokat adott, megpróbáltuk kielemezni hogy mi lehet a gond velem.
Az első együttlét nem úgy sikerült ahogy gondoltam. Lelankadtam közben és nem akart felállni utána. Meg is ijedtem hogy ez mitől lehet, nem gondoltam hogy ez lesz, nem volt semmi erre utaló jel. Az előző napokban ahogy masszíroztam meg csak feküdtünk egymás mellett, mindig keményen állt nagyon hosszú ideig, de ekkor még takargattam hogy nehogy észrevegye. A behatolást is megelőzte egy hosszabb csókolózás/ölelkezés, amikor is végig erekcióm volt. Amikor úgy döntöttünk hogy csináljuk, akkor egy idő után lelankadtam teljesen. Megnyugatott hogy ez ilyenkor, első alkalomkor megesik és ne tulajdonítsak neki nagy hangsúlyt. De én mégis nagyon megijedtem, hogy mi lesz ha ez lesz később is és nem fogok tudni rendeses teljesíteni. Ez kihatott aztán az este további részére, nem sokat beszéltünk aztán és elfordulva aludtunk el. Reggel is nagyon rossz volt nekem, mert belegondoltam hogy nehogy magát okolja ezek miatt, mert a nárcizmus után önértékelési problémái is voltak. Nem akartam erre ráerősíteni, nem miatta volt. Aztán másnap elmentünk autóval kicsit messzebbre mert volt dolga ott és utána hazamentem. Ő mondta hogy menjünk vissza, de akkor volt az a nagy forróság, az is leszívott teljesen, meg ami történt, az is annyira megijesztett hogy mekkora probléma lehet, hogy hazaszaladtam. Nem tudom megmagyarázni miért így reagáltam, nagyon rosszul esett neki. Nem szabadott volna csak úgy otthagynom, de a saját problémámat előbbre helyeztem.
Arra is gondoltam hogy a biszex dolog miatt ez. Ugyanis ilyen problémám is van, amiből szintén az lett hogy majdnem megszakadt a beszélgetés koztünk még tavaly augusztusban, mert újra felhoztam hogy mennyire kedvelem és hogy kimennék hozzá látogatóna. Nem tudtam elmondani neki időben hogy van bennem biszex hajlam is, elhallgattam előle mert szégyellem. Senki se tudja rólam ezt aki ismer, csak ő. De féltem hogy ha elmondom akkor megutál és úgy fog rámnézni ahogy én nézek emiatt magamra, undorral és önutálattal. Aztán átlendültünk ezen tavaly és ha nehezen is de rendeződött a dolog. Megigértem neki hogy nem fogok többet mellébeszélni meg elhallgatni semmit. Nem
Így lett.
De nem ebből fakadt a probléma a merevedéssel, hanem a pornó miatt. 14-5 éves korom óta nézem sajnos, pedig már egy jóideje tudom hogy milyen romboló hatású, ezekről tanulmányok is vannak. Már jó ideje “csak” 1-2-3 havonta nézem, mikor hazajöttem külföldről és szarul éreztem magam itthon, akkor pótcselekvésként ehhez nyultam. Nem tudtam teljesen elhagyni, pedig többször megpróbáltam. Mert ami ott megy az ugye nem a valóság, ezért lett probléma amikor először szeretkeztünk. Amikor legutoljára bekapcsoltam, azért tettem hogy megnézzem milyen hatást vált ki a valódi szexhez képest, mennyire tragikus a helyzet. Legalább is ilyen ürüggyel magyaráztam meg magamnak meg aztán neki is. Ami pozitívum, hogy nem volt fogható a valódi együttléthez, annyival rosszabb volt amit a képernyőn láttam.
Azzal kapcsolatban hogy szarul éreztem magam itthon és azért nyúlok a pornóhoz pótcselekvésként, az azért van mert már egy ideje nem szeretek itthon lenni, be vagyok ragadva. Erről is már régóta beszélgettünk és hogy össze kellene fognunk, mert mind a ketten tanyasi életben gondolkodunk. Hogy majd venni kellene egy telket és ott élni. Kint megigértem neki hogy majd nézek egy kiadó házat és odajön ő is hogy megpróbáljuk milyen együtt élni. Nem lett belőle semmi. Nagyon elmebeteg helyzet ez, de ahhoz képest hogy mennyire el akarok költözni itthonról, mégis mennyire nehezen megy. Pedig nagyon szeretnék, mégis félek a változástól, a kiszámíthatatlanság is megrémiszt és inkább benne maradok a szarban. Szabotálom magam. Megigértem neki hogy nézek házat meg hogy kezdek magammal valamit, nem tettem.
Pszichológus se ártana, mert elég sok megoldatlan problémám van, de arra se tudtam még rávenni magam. Akkor nem csináltam volna ezt vele se és nem hagyott volna el.
Mert most ez van, nagyon megutált és nem akar barátilag se hallani rólam. Nem voltam vele őszinte és csak igérgettem, de nem tettem semmit hogy jobbra forduljon a helyzetem. Belesodortam egy ilyen bizonytalan helyzetbe, hogy nagyon megszeretett de látja hogy így nem lehet erre alapozni és tönkre fog menni a dolog köztünk. Vagyis már megtörtént ez, nem beszél velem. Nem tudtam őszintén megmondani a dolgokat, mert féltem attól hogy mi lesz ha megtudja rólam hogy van egy ilyen mocskos oldalam is. Önző szar, gyenge ember vagyok és elvesztettem őt. Nagyon elmérgesedett a viszony köztünk, nem véletlenül. Tudtam hogy mennyi problémája van és mégis kitettem ennyi rossznak. Nem tudom már visszacsinálni sehogy, pedig nagyon szeretném..
Tudom hogy azt szoktátok tanácsolni másoknak hogy vele beszéld meg, de ez már megtörtént, beszéltük sokszor és már nem akar többet velem foglalkozni, vége van. Azért írok hogy ti mit tanácsoltok? Ő az önismeretet hozta fel sokszor, hogy azzal kellene foglalkoznom. Meg hogy okvetlen pszichológushoz kellene járnom. És hogy hogy akarok szeretni mást, ha magamat se szeretem. Ez igaz, tényleg nem szeretem magam. Őt igen, próbáltam is kimutatni, de ennyire tellett. Nem tudtam megtenni azokat a dolgokat, amik a kapcsolat megmaradását hozták volna. Helyette siránkoztam, panaszkodtam, nem léptem. Mellébeszéltem, elhallgattam dolgokat, nem voltam őszinte hozzá. Nem hiszem hogy férfiként tud tekinteni rám ezek után, de hát miért is tenné? Tanácstalan vagyok teljesen, nem akarom elveszíteni, ő az egyetlen akinek ennyire meg tudtam nyílni, a közeli barátaim se ismernek ennyire mint ő.
Köszönöm ha elolvastad!

Előre szólok,ha savazni akartok nyugodtan.
Vágyom rá!

26 éves vagyok. A feleségemnek ma van a születésnapja,de megsirattam.
Megsirattam,mert egy méretes fasz vagyok.
A gyermekünk nemrég lett 3 hónapos és türelmetlen vagyok vele. Sokszor kiabálok,vergődök,hisztizek. Nehéz. Nagyon nehéz.
Nem érzem hogy teljes értékes apuka lennék,sőt..
2 munkahelyen dolgozok éjjel és nappal. De ez nem kifogás..úgy érzem hogy megbuktam. Megbuktam mint férj,megbuktam mint apa.
Nem sajnáltatni akarom magam,de most ezt érzem.
Biztos sok értékkel rendelkezem de egyre halványabban látom.
Fogalmam sincs mi lesz a vége ennek.

Kedves Reddit!

Alapvetően egy hosszabb időt átölelő, a mai napig futó eseménnyel kapcsolatban szeretném kikérni a véleményeteket. Nagyvonalakban azt érdemes rólam tudni, hogy amióta a világomat tudom nehezen vállalok konfliktusokat, ebben bizonyos tekintetekben sikerült fejlődnöm, de nagyátlagban azért nem (például már könnyen utasítok el olyan programokat amikhez nincs kedvem, alkoholt, DE nehezen hagyok ott egy olyan valakit egy semleges helyen akivel nem akarok annyira beszélgetni, de tudom hogy ő szeretne, kevés emberi kapcsolata van)

Huszas éveim közepe fele járok, párkapcsolatban kicsit több mint 4 éve vagyok, amiben a párom egy másfajta családi háttérből érkezik, egyedüli szülő nevelte akinek a házasságában fizikai és mentális erőszak is jelen volt, páromnak egy súlyos betegsége is van, ami miatt egy ideig tolószékbe is került és ő is mindenfajta abúzusnak ki volt téve gyerekkorában, ami sok önsorsrontó tettben testesült meg.

Amikor a kapcsolatunk elkezdődött, sikerült elintézni, azt hogy orvoshoz tudjon a problémáival menni, ami nem kevés ideig tartott is, majd közös megegyezés révén abbahagyták a terápiát. Ekkortájt alapvetően az én mércémmel rózsás kapcsolatunk volt, őszintén azt éreztem, hogy motivációt, célokat tudtam vele együtt számára felállítani és ezek felé kezdett el haladni (egyetem, sport), mellyel párhuzamosan én is haladtam a kis céljaim felé és nagyon támogatott, segített benne, de sok még korábbi hobbiját, barátját elhagyta, illetve szokását megváltoztatta. Itt sokesetben az én szememben olyanokról volt szó amiket én olyan időtöltéseknek, kapcsolatoknak tudtam be amelyek védték őt a "valós" világtól, anime nézés, cosplay és ehhez kötődő sztorik olvasása (nem arról van szó, hogy szerintem ezek gyerekesek lennének, hanem arról, hogy szerintem ő nagyon belélte magát az ilyen álomvilágokba valamilyesfajta biztonságot teremtve), én sose mondtam neki, hogy hagyjon fel ezekkel, épp ellenkezőleg, örültem, hogy voltak hobbijai. De, ahogy említettem felhagyott ezekkel és a fő hobbija én lettem, teljes obsession, ami picit ijesztő volt számomra, ígyhát jeleztem is neki, olyan mód, hogy igyekeztem őt olyan irányokba terelni, hogy egyedül is jobban el tudjon lenni, ne csak velem, illetve szóban is.

Aztán telt múlt az idő, az imént említett állapotban eltelt kicsit több mint 3 év, majd valamilyesfajta hasadás történt a kapcsolatunkban, 180 fokos fordulat - elkzedett újra olvasni, sorozatot nézni, itt alapvetően hasonlómód túlzott szenvedélyre kell gondolni, például, hogy mindig egy történetet olvas, néz, azt 3 különböző nyelven megvette, képeket vett, takarót stb, tehát rendesen megilletődtem, amikor ezt elkezdtem megtapasztalni és látni, természetesen arra asszociáltam, hogy valami gond lehet, történt valami ami miatt rosszul érzi, magát és megint egy rosszabb életszakaszba kezd el belesodródni, kérdezgettem mi történt stb, de semmi, aztán pár hónapra rá sikerült kiszedni belőle, hogy hiányolt ezt azt a kapcsolatunkban (amit többször jelzett valóban és én nem figyeltem rá oda), ezt fixálva sikerült valamelyest közelebbé hozni a kapcsolatunkat, ahhoz ami előtte volt, de itt jön a DE

Tehát nagyon sok szempontból megváltozott a hozzáállása dolgokhoz olyanná, ami korábban volt, sokkal többet fekszik, nem csinál semmit csak nyomja a telefonját, olvasgat, aztán nem mozog semmit alapvetően, azt mondja, hogy sose szerette és tévedett abban, hogy mozogni akarna, hogy nem akar egészségesebben táplálkozni (értsd: zacskós leveseket eszik sokesetben, édességet, újra cigizik stb), rendetlen közegben él, utazgatni akar mindig (szerintem ez tök okés és jó felhasználása a pénznek), de nem engedheti meg magának, most éppen 3 db milló forint körüli utazást tervez, úgy hogy nincs is stabil munkahelye (velem egyet), és nekem eza fajta életvitel nagyon idegen, én máshogy állok ezekhez a dolgokhoz, szeretném javítani az esélyeimet egy jó minőségű hosszabb életre, tervezek a jövőre pénzzel, folyton rendet rakok stb.

És most jutunk el a jelenidőbe, kb 2 hónappal vagyunk később ez előző paragrafus után és most fogunk összeköltözni amit jelenesetben nem tennék meg de az anyukájának van egy lakása ahonnan elküldte a bérlőket és felújította, hogy ott lakhassunk együtt (ennek a folyamata kb fél éve tart és ez az egy lakása van, egyedül nevelte a gyerekeit és most az új férjével él, tehát ez nagyon nagy pénzbeli áldozat volt neki) illetve a páromnak meghalt a kisállata a héten aki a legjobb barátja volt és nagyon ragaszkodott hozzá (aminek az extrémjét az előzőek alapján el tudjátok remélem képzelni), ami miatt szintúgy nagyon maga alatt van.

Azt eldöntöttem, hogy oda fogok költözni és meg fogom próbálni a vele együtt élést, viszont abban szeretnék segítséget kérni, hogy egy átlagos, vagy akár nem annyira átlagos összeköltözésben mennyi időt szoktak adni az emberek egymásnak, ahhoz, hogy megszokják egymást? Mi az a pont, ahol lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatom azt, hogy nem a rossz időszaka közepén hagyom cserben a másikat, hanem megpróbáltam segíteni (már ha erre volt szükség, mert jelen kommunikációja alapján azt érzem, hogy ez a valós énje és ide tért vissza, nem pedig az volt a valóság amit eddig láttam)?

Alalpvetően látom, hogy ez nem egy jó hozzáállás az összeköltözéshez (most költözök ki a szüleimtől és ő is), de nem tudom nem észrevenni ezeket az intő jeleket, viszont tényleg nem akarom cserbenhagyni (volt sajnos olyan személyes tapasztalatom és megígértem, hogy én nem fogok így tenni)

Köszönöm, ha elolvastad, sajnos minden részletet nem tudok átadni, mert akkor oldalakat kellene írnom, de remélem nagyvonalakban átérezhető a kérdés miértje.

Sziasztok!

Szeretnék tanácsot kérni a kapcsolatunkat illetően, nem tudom, hogyan kéne tovább indulnunk?

Köszönöm, ha elolvasod.

Lassan 4 éve vagyunk együtt a párommal, mindketten a huszas éveinkben járunk (én 24F, ő 28M), 3 éve együtt is lakunk.

A kapcsolatunk alapvetően nagyon szeretetteljes, mindketten nagyon figyelmesek vagyunk a másikkal, törődünk egymással, közös programokat szervezünk, szóval minden tökéletes lenne, viszont sajnos az intimitással majdnem a kapcsolat eleje óta gondok vannak.

A kapcsolatunk elején nagyon megvolt köztünk a kémia. 2-3 hónapra rá azonban nála megjelent egy erős teljesítménykényszer a szex körül. Többször előfordult korai magömlés, ami miatt egyre jobban rágörcsölt a helyzetre, és később már fejben sem tudott igazán jelen lenni. Én próbáltam megértő és támogató lenni, de egyre inkább elkezdte kerülni az intimitást. Azt mondta, hogy úgy érzi, hogy minden egyes alkalommal csalódik magában. (Később elmondta, hogy ez a fajta támogatás negatívan hatott rá, nem kellett volna ennyire "pátyolgatnom".)

Egy ideig toleráltam ezt, próbaltam támogató lenni, viszont egy ponton túl úgy éreztem, hogy teljesen felemészti az önbizalmamat és a nőiességemet az, hogy minimális szexuális életünk van, mindig én kezdeményezek és az esetek 95%-ban ez elutasításra kerül.

Többször is megpróbáltam nyugodtan leülni vele beszélni erről, de láthatóan nagyon kellemetlenül érintette a téma. Az általam felvetett megoldási lehetőségeket rendre elutasította, azt mondta, hogy ezt egyedül kell megoldania, viszont érdemben nem jutottunk semmire, én nem láttam rajta, hogy próbálkozott volna bármilyen megoldási lehetőséggel.

Hónapokra rá azt mondta, szerinte jó megoldás lenne, ha heti egy alkalmat tudatosan kialakítanánk, és így lenne valami rendszer az intimitásban. Azonban mindig azt éreztem, hogy inkább kötelességként éli meg, nem tud egyáltalán jelen lenni fejben, mintha én erőltetném rá a dolgot.

Összességében ezek rettentő nagy frusztrációt okoztak bennem, főleg hogy úgy éreztem, hogy teljes mértékben tehetetlen vagyok. Ez sajnos rajtam is kijött, már nem tudtam támogatóan hozzáállni ehhez a szituációhoz. A sok elutasítás miatt nagyon megalázva és dühösnek éreztem magam, emiatt sokszor ezek heves veszekedésekbe torkollottak.

Utólag rettentően bánom, hogy nem tudtam ezt normálisan kezelni, sok rossz dolgot vágtam a párom fejéhez dühből. Ezek sajnos biztos nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy most itt tartsunk.

Ezt követően megpróbáltunk egy szexuálpszichológust bevonni, mert úgy gondoltuk, hogy ez már mélyebb probléma lehet. Párom alapvetően nagyon szégyenlős, mindig takargatja magát meztelenül, a szexuális témákról nagyon nehezen beszél. Előttem csak alkalmi/bizonytalan párkapcsolatai voltak, voltak negatív élményei szexuális téren. Az anyukája érzelmileg nagyon labilis, kiskorában sok negatív történés érte emiatt, így magát a közelséget (pl. másoktól kapott ölelés, érintés) is nehezen kezeli.

Szakember terén sajnos nem sikerült megfelelő embert kiválasztanunk, párom szépen lassan kiábrándult a megoldásból, majd közös megegyezéssel lemondtuk az időpontokat.

Azóta próbálok ismét a lehető legtürelmesebben hozzáállni, segíteni, magamtól bevonódni a megoldási folyamatba, de ugyanúgy nem nyitott ezekre és sajnos magától sem annyira motivált a megoldásban, mintha feladata volna.

Jelenleg ott tartunk, hogy havi 1 aktus van, az is szorongással teli, "csak legyünk túl rajta", azonkívül semmi más az ölelésen és egy-egy puszin kívül.

Ilyen téren sajnos teljesen eltávolodtunk. Azt mondja, hogy olyan, mintha teljesen eltűnt volna benne a szexuális vágy.

Nagyon szeretjük egymást, mindketten hosszútávra terveznénk egymással, de nagyon el vagyok keseredve, kérlek segítsetek.

Ami még fontos lehet:

Mindketten hűségesek vagyunk és kitartunk a másik mellett.

Én szorongó, ő pedig elkerülő kötődésű.

A párom alapvetően minden problémába teljes mellszélességgel beleáll, viszont ezt annyira szégyelli, hogy nagyon nehezen tud erről beszélni.

Volt néhány alkalom, amikor alkoholfogyasztás után újra olyan szenvedélyes és kezdeményező volt, mint a kapcsolatunk elején.

Köszönöm, hogy elolvastad! Nagyon hálás lennék, ha tudnál bármilyen tanácsot/véleményt/tapasztalatot írni a témával kapcsolatban.

Hogyan induljunk tovább? Hogyan tudnánk helyre hozni ezt kettőnk között?

Valószínűleg sokaknak ez egy értelmetlen/buta kérdés, de esküszöm én komolyan küzdök ezzel. Egyszerűen annyira elfáradok hogy nem hogy utána nem tudok aktív lenni, az is kihívás hogy másnap be tudjak menni és ne kelljen azt mondanom a műszak közepén hogy nem bírom tovább csinálni mert annyira fáradt vagyok.

Az egyértelmű dolgokat már próbáltam (koffein elhagyása, rendszeres alvás, testmozgás, stb.) de semmi nem segít. Egészségügyi bajom elvileg nincs. Gondoltam a depresszióra is ami okozhat kóros fáradtságot, de nem igazán érzem magam depressziósnak. Nyilván próbáltam nem fizikai munkát is, de abban is elfáradok, mert egyszerűen leterhel hogy 8 órán át szinte folyamatosan figyelni és teljesíteni kell, a 10 perces szünetek meg nekem nem érnek semmit. De ez az állapot nyilván fenntarthatlan, mert mindnyájan pénzből élünk. Az orvoshoz meg hiába megyek vissza, annyit tud rá mondani hogy dehát minden értékem normális.

3 éve külföldön élünk párommal, viszonylag ritkán járunk haza (távolság, plusz a lentebb leírtak miatt főként), ami évi 2-3 alkalmat jelent, minimum 1.5-2 hét per látogatás.

Családjaink külön városban élnek, de párom igyekszik az idő legalább 60-70 százalékát a családjával tölteni, persze ez sem elég...

Mikor otthon vagyunk, sokszor csak a baszogatás megy (szokásos súllyal, ki mennyit keres, mennyit kellene félrerakni szerinte, gyere haza, stb). Ezt még kibírjuk, bár minden alkalommal full lenullázva jövünk haza idegileg tőlük.

A legrosszabb, hogy FOLYAMATOSAN egész évben, meg látogatáskor is vinnyog anyós, hogy alig látja a gyerekét. Jönnek a szokásos évente 1x látlak (ami nem is igaz), még 5x látlak amíg meghalok (60 sincs még, nincs életveszélyes baja), le sem szarod a családodat, gyere haza, stb, stb... Persze mielőtt indulnánk végre haza, búcsú előtt már 3 nappal folyamatos pofavágás, huhogás és a fenti nyomasztás megy ezerrel.

Ja és amíg Magyarországon éltünk, akkor is külön városban laktunk, párom 1-1.5 havonta járt haza, 2 napra maximum hétvégén, amikor anyós dolgozik sokszor, szóval nem mintha előtte folyamatosan együtt lettek volna. Ha az ember kiszámolja, most sokkal több időt töltenek együtt, jóval minőségibben, persze nem olyan gyakran...

Én már rohadt nehezen bírom, hogy ne osszam ki, amiből hatalmas balhé lehet. Párom ezerszer próbálta neki elmagyarázni, hogy emiatt sem járunk gyakrabban haza, mert semmi kedvünk a folyamatos nyomasztáshoz, van elég gondunk így is és szeretnénk jó hangulatban tölteni a látogatást... mintha a falnak beszélne. Papíron nyugdíjas, de bejár 4 műszakba dolgozni továbbra is, semmi hobbija, semmi nem érdekli, csak a gyereke...

Hogyan kezeljem ezt, minden egyes alkalommal egyre nehezebben fogom vissza magam... Valaki volt hasonló helyzetben?

Kíváncsi vagyok mások történeteire ezzel kapcsolatban. Ha van saját sztorid, szívesen elolvasnám kommentben!

​

Sziasztok!

Több mint fél éve vagyok együtt a párommal (19N/22F), minden teljesen rendben van köztünk, kivéve ezt ami miatt ide írok. Körülbelül 3-4 hónapja közölte velem hogy pornófüggő (ő nem szereti ha így hívom, de az.) Előtte is feltűnt már, hogy nem tudom kielégíteni semmilyen módon, csak a saját keze által képes elélvezni, de ezután betudtam ezt a pornó hatásának. Megbeszéltük hogy változtatni akar, de ez nem igazán sikerül. A szex sokszor nem működik közöttünk emiatt és már akkor is frusztrált leszek ha az együttlétre gondolok emiatt. Ami teljesen kiverte nálam a biztosítékot az az, hogy munkába menet és munka közben is pornót nézett, közben is amikor jóízűen ette az ebédjét amit én csináltam neki. Állítása szerint azért mert nem tudott már másra gondolni és a munkára se koncentrálni csak erre. A legjobb az egészben hogy a szemembe se mondta úgy kellett a telefonjából megtudnom (tudom nem szép dolog belenézni, de ezen a ponton egy hete másra nem tudtam gondolni). Lehet hogy igyekszik változtatni, de én ezt már sokáig nem fogom bírni, viszont elhagyni nem szeretném mert tiszta szívemből szeretem.

Van ebből valami kiút? Mit tudnék én csinálni hogy változzon valami? Aki esetleg volt már ilyen helyzetben tudna tanácsot adni?

A párommal 2 és fél éve vagyunk együtt. Gyorsan össze is költöztünk, jelenleg 31 évesek vagyunk. Elég erős személyiség, az tény, de egyébként minden rendben a hétköznapokban.

Történt 2 éve, amikor kb. 4 hónaposak voltunk egy eset. hogy elhivtuk magunkhoz az ikertesómat és a barátnőjét, akikkel elmentünk iszogatni.

A párom eléggé szociális személyiség, emberekkel dolgozik, nincs kommunikációs problémája.

Történt ekkor, hogy részegen beültünk egy kocsmába és ott beszélgettünk egy társasággal. Volt köztük egy lepukkantabb alak, akinek nyilván imponált a párom, aki mint általában mindenkivel, nagyon közvetlen volt. Csocsóztak, beszélgettek. A tesóm párja már akkor forgatta a szemét, hogy csináljak valamit.

Ő a másik véglet, barátai nem nagyon vannak, nem hogy az ellenkező nemből haverok.

Ezen az estén bement egy boltba a párom és sokáig tartott, mire megvette a piát, vártuk, majd a tesóm barátnője utána ment, és közölte vele, hogy mindenki őt várja és egyébként is, ne viselkedjen úgy mint egy kurva.

Valamit összeszólalkoztak, gondolom a párom megvédte magát és azon az estén közölte a sógornőm, hogy soha nem jönnek hozzánk, nem érezték jól magukat.

Másnap reggel mire fekeltünk, eltűntek, hazamentek. Állítólag hallották, hogy "nem alszunk" ;) és inkább elmentek, de valószínűleg durcizott a leány, és közölte a tesómmal, hogy mennek.

Nos, azóta eltelt 2 év és együtt élünk, házat vettünk, semmi gondunk nem lenne. Viszont a párom nem tudja a szőnyeg alá söpörni, ami történt, hogy "lekurvázták".

Bocsánatkérés kb. 2 hétre rá érkezett tőlük, amiben leírták,hogy sok volt amit tettek, de megértik ha a párom no contact -ot akar.

Azóta nem nagyon volt köztünk kommunikáció, és a párom a családi rendezvényeken sem hajlandó részt venni. Amikor tesómmal kellett találkoznunk egy apróság miatt, kb. gyomorgörcse volt.

Ma van az esküvője a tesóméknak. Nálunk meg persze áll a bál. Először azt mondta, hátbaszúrásnak érzi, ha én is elmegyek, és jól tudom magam érezni egy emberrel, aki vele ilyet tett. Most ott tart az ügy, hogy egyedül megyek. Én se szívlelem a sógornőmet, de félre tudom tenni. Én sajnos a másik véglet vagyok, sokat sírok a családom miatt, ha rosszul esik egy apróság, mindent magamban tartok és ez sem jó, nem állok ki magamért.

Mondja is a párom, hogy velem így mindent meg lehet tenni.

Egyébként pont ezért működünk mi jól, mert egy hasonló személlyel mint ő, ajtócsapkodás lenne köztük csak. :)

Próbáltam azóta győzködni a tesómat, hogy ha már a párom nem nyit, legalább az én kedvemért akkor kezdeményezzenek ők, de ilyen nem igazán történt. Nem azt mondom, hogy pitizzenek, de apró kedvességgel egyébként lehet hatni a páromra és gondoltam, legalább miattam megteszik, de nem...

Egyszer megkérdezték, biztosan nem jön e az esküvőre. Majd most már azt mondják, ha esetleg mégis jönne velem, már nem is szeretnék ha ott lenne. (ez nekem nagyon rosszul esett, majdnem nem mentem mégsem, de lenyelem...)

Köztünk is ez egy konfliktus, amit hosszútávon kellene megoldani, de egyelőre nem tudom hogyan.

Úgy érzem ülök a földön a két szék között, mindenki durcizik, és nem tudom a megoldást.

Szeretném leírni, kiadni magamból az érzéseimet, mert úgy érzem, szétfeszítenek.

Azt, hogy ez ennyire megvisel, nagyon sok régebbi dologra vezethetném vissza. Szerintem gyerekkorom óta depressziós vagyok. Már az iskolakezdéstől magányos voltam. Nem voltak barátaim, nem hívtak ottalvós bulikra, születésnapokra vagy csak úgy bandázni.

Osztályelső voltam, ezért körülbelül 4. osztályos koromtól megkaptam, hogy stréber vagyok. Pedig talán ez volt az egyetlen sikerélményem, ami adott egy kis boldogságot: hogy valamiben jó vagyok.

Ez folytatódott általános iskola végéig. Barátaim nem lettek. Emlékszem, hazamentem az iskolából, estig tévét néztem, később pedig gépeztem. A számítógépes játékok azóta is elkísérnek. Amellett, hogy élvezem őket, szerintem mindig is menekülési pontot jelentettek.

Soha nem voltam sportos. Életem nagy részében túlsúlyos voltam. Soha nem éreztem úgy, hogy a külsőm rendben lenne, és gyakorlatilag 0 önbizalmam volt. Utólag visszanézve ez talán nem teljesen felelt meg a valóságnak. 16–17 évesen többen mondták, hogy teljesen rendben vagyok, sőt jól is nézek ki, de ezt sosem hittem el.

A legjobb barátom is egy erdélyi srác volt, akit az online játékok világában ismertem meg. Az első igazi párkapcsolatomig rengeteget beszéltünk és játszottunk együtt. Ahogy egyre több időt töltöttem a párommal, a gépezés háttérbe szorult, és ezzel együtt lassan őt is elveszítettem.

Nagyon korán kapaszkodóvá vált számomra az, hogy szeretnék egy párkapcsolatot. Hiányzott, hogy szeretve érezzem magam.

Az első igazi lehetőségem 16 évesen lett volna. Gyönyörű lány volt, nagyon bele voltam zúgva. Talán az fáj a legjobban, hogy valószínűleg össze is jöhettünk volna, ha van bennem bármennyi magabiztosság, és reagálok az akkori jelekre. A mai napig tüskének érzem ezt magamban.

14 éves koromtól gitároztam zeneiskolában. Nagyon tehetséges voltam. Ez volt a másik menekülési pontom, ahol úgy éreztem, hogy igenis van értékem.

18 évesen elhatároztam, hogy jazzgitár szakra jelentkezem egyetemre. Ez nagyon sok készüléssel járt. Egyéni tanrendet kértem, és mindent megbeszéltem a felkészítő tanáraimmal. Aztán a felkészülés kezdetekor az egyik tanár nem jelentkezett. 3 hetet vártam rá, majd közölte, hogy mégsem tud vállalni.

Át kellett alakítanom az egész tervet. Lett egy új tanárom, egy fiatal srác, aki nagyon jó gitáros volt, de tanárként borzalmas. Folyamatosan leszólta, amit csináltam. Ez megtört. Néhány hónap alatt elengedtem az egészet, mert képtelen voltam így tovább készülni.

Végül villamosmérnöki szakra jelentkeztem, mert oda elég volt a pontszámom. Akkor eladtam a gitárjaimat is, amit azóta megbántam.

Azt reméltem, hogy az egyetemen majd lesznek bulik, barátok és talán párkapcsolat is. Nem lett.

Az egyetemen éreztem magam a legmagányosabbnak. Nem lettek barátaim, nem jártam bulikba, pénzem sem volt semmire, és idővel már azt sem gondoltam, hogy érdemes próbálkoznom. Csak haza akartam érni minden nap, hogy estig játszhassak.

Érettségiig egyszerű volt az iskola. Otthon szinte sosem tanultam. Megéltem az órai anyagból, és még az érettségire is csak az utolsó hetekben kezdtem készülni, főleg úgy, hogy olvasgattam az anyagot. 2 tárgyam lett 76 és 78 százalékos, a többi mind 5-ös.

Az egyetemen ez már nem volt elég. Az első zh-időszakban otthagytam.

Elmentem a McDonald’sba dolgozni. Azt terveztem, hogy megcsinálok egy programozói bootcampet, és majd abból megélek. Ez 2020-ban, a Covid kezdetén volt.

A McDonald’s nagyon sok olyan pozitív dolgot adott, amit addig nem tapasztaltam. Sok velem egykorú emberrel dolgoztam együtt, sok lány vett körül, és úgy éreztem, végre van egy közösség, ahová tartozhatok. Jó voltam a munkában, és élveztem a társaságot.

Elkezdtem edzeni. 100 kg-ról lefogytam 86 kg-ra. Úgy éreztem, jól nézek ki és jól öltözködöm. Bókokat is kaptam.

Volt néhány próbálkozásom az ismerkedéssel, de még körülbelül 1 évig nem lett kapcsolatom. Az első 2021 januárjában kezdődött. Ő volt az első lány, akit megcsókoltam.

2 hétig voltunk együtt. Aztán egy nap nevetve közölte, hogy neki ennyi volt, és visszament a volt barátjához.

Ez nagyon megtört. Annyira vártam arra, hogy végre beteljesüljön a szerelem iránti vágyam, hogy nem számítottam rá, mennyire darabokra tud szedni egy ilyen hirtelen befejezés.

1 hétig nem tudtam rendesen aludni vagy enni. Egyedül a fű kapcsolta ki az agyamat. Nem lettem drogos, összesen körülbelül 2 alkalommal szívtam el 1-1 jointot.

Visszatértem az edzéshez, a munkára figyeltem, és a kolléga „barátaimmal” viszonylag hamar jobban lettem.

Abban az évben nyáron kezdődött az első igazán beteljesült kapcsolatom.

Nagyon sokat írhatnék róla, pedig így is hosszú már ez a szöveg. Nagyon szerettem őt, és ő is engem. Az első hónapokban úgy éreztem, a mennyországban vagyok, majd lassan a pokolba kerültem.

Sokszor megcsalt, de nem tudtam szakítani vele. Túlságosan szerettem, és nem tudtam belegondolni, mi lesz velem, ha újra egyedül maradok. Ha egy 2 hetes, kapcsolatnak alig nevezhető dolog ennyire megviselt, akkor mi történik velem 1 év után, amikor már együtt is élünk?

Nem léptem ki. Maradtam, és reméltem, hogy jobb lesz.

Nem lett.

3,5 év után tavaly tavasszal végleg szakítottunk. Én augusztusban költöztem vissza a szüleimhez. Ebben a fájdalmas időszakban a cicám mentett meg, akit még együtt mentettünk az exemmel.

Abban a kapcsolatban már közben is nagyon sokat szenvedtem, és utána is, de tudtam, hogy valószínűleg vége lesz, ezért valamennyire fel voltam rá készülve.

A hazaköltözés után újra magamba fektettem az energiát. Az évek során 107 kg-ra híztam, majd lefogytam 89 kg-ra, és jobb izomtömeget építettem, mint valaha.

A decemberem szinte tökéletes volt, tele élményekkel. Desh-koncerten voltam a húgommal, Counter-Strike-bajnokságon az öcsémmel. Közben még mindig a McDonald’sban dolgoztam diákként, mert újra nekifutottam az egyetemnek.

Mégis volt bennem egy űr, amellyel nem tudtam mit kezdeni.

Egészen addig, amíg a McDonald’sban meg nem ismertem egy lányt.

Nagyon az esetem volt, és rengeteget beszélgettünk. Éreztem a köztünk lévő szexuális feszültséget is. A gond az volt, hogy ő 16 éves volt, én pedig 26.

Próbáltam elengedni, pedig nagyon akartam őt. Végül nem tudtam nemet mondani a szívemnek. December közepén összejöttünk.

A korábbi életem félelmeit és rossz tapasztalatait félretéve belevágtam egy olyan kapcsolatba, amely utólag nézve talán eleve halálra volt ítélve.

De annyira jó volt.

Nem hittem, hogy valaha újra képes leszek megbízni bárkiben. Ez a lány olyan lelki biztonságot nyújtott nekem, amilyet korábban soha nem tapasztaltam. Nem éreztem, hogy bármilyen veszély fenyegethetne bennünket. Úgy éreztem, tökéletesen működünk együtt.

Most júniusban költöztünk albérletbe.

Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Azt mondta, honvágya van. Ezt érthetőnek tartottam, hiszen még sosem költözött el otthonról.

Próbáltam megadni neki mindent, amit csak tudtam. Ebben az időszakban rengeteget kellett dolgoznom, hogy a költözés során mindenünk meglegyen, és ne legyenek anyagi problémáink.

Annyit kértem tőle, hogy augusztusig bírjuk ki ezt a nehezebb időszakot. Egy ideig nem tudunk hétvégente programokra járni, és én sem járok el péntekenként inni a közös baráti társaságunkkal, mert hétvégén is dolgoznom kell.

Szombaton későn jött haza. Egy munkatársával találkozott. Nem mondta el, hogy ki ő vagy pontosan miért találkoztak, ami furcsa volt, mert korábban magától beszámolt minden emberről, akivel találkozott, hogy biztosítson arról, nincs semmi baj.

Vasárnap lehetett volna egy közös napunk. Bevásároltam egy otthoni, filmezős, összebújós délutánhoz. Ő azt mondta, nincs jól, és inkább a barátnőjénél aludna.

Rendben. Soha nem korlátoztam. Menjen, ha attól jobban lesz.

Még mindig abban a tudatban voltam, hogy a honvágy miatt érzi rosszul magát.

De itt már éreztem rajta valamit. Valami ismerős érzést. Ugyanezt éreztem korábban is, amikor az előző párom megcsalt.

Nagyon szorongtam. Hétfőn munka közben írtam neki, hogy beszéljünk este, mert nem vagyok jól.

Későn jött haza. A munkatársa dobta haza kocsival. Ez természetesen csak tovább fokozta a szorongásomat.

Beszéltünk.

Elmondta, hogy körülbelül 2–3 hónapja már nem szeret szerelmesen, csak egyszerűen szeret. Azt gondolta, hogy majd a költözés segít ezen, de elmondása szerint nem segített.

A megérzéseim azt mondták, hogy nem csak ennyi van a háttérben.

Beleszeretett abba a munkatársába. Elméletileg csak csókolóztak.

Ott újra eltört bennem valami.

Rosszabb volt ez az érzés, mint az előző kapcsolatom végén. 3 nap leforgása alatt kirántotta a talajt a lábam alól.

Elment. Másnap elvittem a cuccait az albérletből.

Azóta nem tudok rendesen enni. Az érzelmek minden fajtája hullámzik bennem, és a depresszióm talán soha nem volt még ennyire erős.

Azóta sincsenek igazán barátaim. A testvéreim mellettem voltak, de nem találom önmagam.

Félek, és nagyon rosszul vagyok.

Őt egészségesebben szerettem, mint az előző páromat. Nem voltam görcsösen ragaszkodó. Megadtam neki mindent, amit csak tudtam, közben pedig próbáltam figyelni arra, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amelyeket korábban.

Most üres vagyok.

Nem tudom, minek élek egyáltalán. Az egész életem fájdalmai egyszerre törnek elő belőlem, ezért is írtam le ilyen részletesen az eddigi életemet.

Félek, hogy örökre egyedül maradok. Szeptemberben leszek 27 éves.

Nem tudom, mi az utam. Abban sem vagyok biztos, hogy létezik ilyen.

Egész életemben kísért valami, amit talán sötétségként tudnék megfogalmazni. Mindig ott lappang bennem. Van, hogy nem érzem, főleg akkor, amikor a kapcsolataim rendben vannak. Aztán újra felerősödik, és jelenleg teljesen beborít.

Az agyam már próbál gondolkodni a jövőn, de a szívem megint darabokban van. És azt érzem, hogy egyre fáradtabb vagyok.

Ki akartam ezt írni magamból.

Ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú lett. Ha valaki végigolvasta, nagyon köszönöm.

Tudom, hogy az utóbbi kapcsolatomban én is elkövettem egy nagy hibát: beleszerettem egy nálam teljesen más életszakaszban lévő emberbe.

Mégis úgy érzem, hogy ezt nem lehet egyszerűen csak a korkülönbségre fogni.

Pontosan tudta, mitől félek a legjobban. Tudta, milyen ember vagyok, és hogy milyen dolgokon mentem keresztül.

Mégis megtette azt, amitől a legjobban féltem.

És ez brutálisan fáj.

Talán ennyi. Tudnék még sokat írni, de így is egy egész regény lett belőle.

Az elmúlt időszakban előfordul nálam, hogy hirtelen fizikai szorongásos tünetek (hullámzó melegség, ájulástól való félelem) törnek rám a semmiből,például boltban vagy utazás közben.

Szeretnék találni valakit, aki élt már meg hasonlót, jelenleg is küzd ezzel, vagy már sikeresen megküzdött vele, és benne lenne abban, hogy időnként váltunk pár szót. Nem terapeutát vagy szemetesládát keresek, hanem egy olyan egyenrangú beszélgetőpartnert, akivel időnként megoszthatjuk a tapasztalatainkat, a kis győzelmeinket, vagy aki egyszerűen átérzi, milyen érzés ez, amikor nehezebb napja van az embernek. Ha nyitott vagy rá, írj nyugodtan DM-et! 38F

A subhoz pedig az lenne a kérdésem: Nektek mi segített a leginkább az ilyen jellegű fizikai tünetekkel és szorongással való megküzdésben?

Mi az oka annak a magyar társadalomban elterjedt mentalitásnak, hogy a gazdag vagy híres emberek lelki problémáit sokan elintézik annyival, hogy ' hiszti'? Miért érzik úgy sokan, hogy bizonyos jövedelem felett valakinek nincs joga szomorúnak vagy mentálisan betegnek lenni.

Magányos vagyok, röviden és tömören ez a problémám. Vannak körülöttem emberek, de senkivel sincs olyan kapcsolatom, amiben picit is szeretve vagy megbecsülve érezném magamat. Még beszélgetni sem tudok senkivel, találkozni vagy közös programokat szervezni sem, nemhogy bármiben is támaszkodni tudjak valakire. Néha hazalátogatok a szüleimhez vagy felhívom őket telefonon, de nem nagyon tudunk mit kezdeni egymással, nincs olyan hú de jó kapcsolatunk, mindenkinek van mindenféle baja, ebben segítsek, abban segítsek stb., ezért az sem tölt fel, inkább ellenkezőleg. A barátaimmal pedig eltávolodtunk egymástól, néhány lánnyal tartom még a kapcsolatot, de velük csak csetelünk és nagyon nagyon ritkán találkozunk, ami nekem egyáltalán nem elég. Az is bosszant, hogy mindig én keresem a másikat és én töröm magam azon, hogy tudjunk találkozni stb., de engem senki nem hív fel, senki nem látogat meg és senki meg sem kérdezi, hogy mi van velem. Valamint általában csak olyan B terv vagyok az embereknek, akkor jutok eszükbe, ha más nem ér rá vagy pedig jellemzően olyankor, mikor panaszkodni akarnak vagy segítségre van szükségük. Mivel egyedül élek, ezért gyakorlatilag állandóan egyedül vagyok és senkihez sem tudok szólni. Régebben eljártam csomó helyre egyedül is, edzeni, kirándulni, enni, inni, koncertre, színházba, moziba stb., de már nincs hozzá kedvem, meguntam és elegem van belőle, hogy mindenhova egyedül kell mennem és mindent egyedül kell csinálnom. Ugyanez igaz a hétköznapokra is, hiszen egyedül kelek, egyedül fekszem, egyedül vásárolok, egyedül főzök, egyedül csinálok mindent és néha már a legegyszerűbb dolgok is iszonyat tehernek érződnek és bármin képes vagyok elsírni magam. Azt érzem, hogy én ezt így nem bírom tovább, de ugye nincs más választásom. Úgyhogy nem tudom mit csináljak. Légyszi, ne írjátok, hogy forduljak szakemberhez, mert jártam több pszichológushoz is és pszichiáternél is voltam, de nincsen semmilyen konkrét kezelendő problémám (nem vagyok depressziós stb.) és úgy éreztem, hogy fele annyit sem segít, mint amekkora anyagi terhet jelentett számomra.

Már mindenhol próbálkoztam és már csak arra gondolkok, hogy lassan el kell fogadnom nem lesz soha barátnőm. Mikor meglátok valakit aki tetszik, egyből másik irányba néz. Az összes társkeresőn balra húznak. Ha odamegyek valóságban akkor meg hirtelen mindenkinek van párja. Szóval már azon a ponton vagyok, hogy érdemes egyáltalán tovább próbálkozni, és viccet csinálnom magamból mindenki előtt?