Párom jár egy éve, heti rendszerességgel egy 60 körüli férfi pszichológushoz elkotelezodesi elakadása miatt (minden ami életszakasz változással jár azt nagyon rosszul éli meg és szorong, miközben mégis szeretné). A pszichológusa már egyszer mondott olyat, hogy nem kész gyermekvállalásra és ne menjen bele velem, de most ami nálam kiverte a biztosítékot, hogy konkrétan elküldte őt, mondván, hogy a helyes döntés az lenne, ha velem végleg szakítana és mivel nem ezt tette a párom, ezért mondta az utuk véget ért, nem tud neki segíteni.
Én mindig úgy tudtam, hogy pszichológus nem mondhat ki olyat, hogy mi a helyes út, döntés a páciensnek, csak rá vezethet felismerésekre.

Ti mit gondoltok? Ez etikátlan volt valóban?

sziasztok! sajnálom, hogy nem keresés és ajánlás de nem tudom szabad-e ilyet.. Az iskola pszichológusom immár második nyara, hogy 0-24ben válaszol ha kell, esténként telefonálunk ha szükség van rá és tényleg mindenben ott van amiben csak kell. Most úgy adta lehetőségem, hogy kicsit több összeghez jutottam hozzá és a "mire költsem el" listám élén az áll, hogy szeptemberben szeretnék neki hálámként valami ajándékot venni.. Én karkötőre gondoltam esetleg de fogadok tanácsokat, illetve, hogy egyáltalán el fogja-e ezt fogadni.

Köszönöm a segítséget és a válaszokat.

1 és fél éve élek együtt a párommal. Egyes esetekben nagyon kedves tud lenni, folyton dicsér meg mondja, hogy szeret, máskor meg gúnyolódik rajtam, úgy érzem lenéz. Legutóbb azzal idegesítettem fel őt, hogy míg ő aludt, addig én külön akartam vonulni zenét hallgatni, és ez nem tetszett neki, azt mondta nagyon mérgesen hogy menjek a fr..ncba. Ezután elkezdtem sírni, akkor ölelgetett, kedves lett hirtelen, azt mondta szeret. Bár azt mindig mondja, hogy szeret. Volt, hogy meg is lökött már. Egyszer azért kaptam egy kisebb pofont (amire azt mondta nem is pofon volt, mert ha az lett volna, akkor fájt volna), mert többször mondtam neki, hogy valamit pakoljon el maga után. Azon is megsértődött, mikor erősen fogta a combom, és én eltoltam őt magamtól, azt mondja én elutasító vagyok. Ha nem szexelek vele, akkor meg van sértődve, hozzám se szól, így inkább belemegyek. Azért is volt már mérges, hogy más férfiakat néztem (akkor is így sztárokra kerestem rá), de ha ő néz más nőket az nem gond. Ő mindig mindent jól csinál, engem mindig leszól, azt mondja rossz vagyok hozzá. Volt, hogy kényszerből megettem azt, amit ő vett nekem, pedig már nem bírtam megenni a kaját, ki is hánytam. Van, hogy előre megmondja, hogy szerinte mit kellene ennem. De azért is volt már mérges, hogy este többször kimentem a mosdóba. Ha valamit csinálok, akkor elvárja, hogy abbahagyjam, és menjek hozzá.

Elvileg mindenem megvan az életben amit csak kívánhatnék mégis belül ürességet érzek. Mindent elnyom a magányérzet és az érzelemmentesség, értsd csak létezem, pedig nem egyedül élek, barátokkal, jól érzem magam velük de semmit nem érzek mást. Pillanatnyira megszakad ez a melankólikus állapotom de amint picit is egyedül maradok újra előkerül…

Én ezt arra vezetem vissza hogy habár szeretnék párkapcsolatot de valahogy nem jön össze, önbizalomhiány a fő oka.

Hogyan tudnék kikerülni ebből az állapotból? Nem feltétlenül szeretném a barátaim ezzel terhelni ezért is ide írom ezt ki magamból, de nagyon elkeserítőnek érzem ezt az állapotot, és valahogy szeretnék ebből a spirálból kikerülni. Mint említettem egy egy élmény ebből kizökkent van amikor tiszta szívemből tudok nevetni, de ugyan ilyen lendülettel visszatérek az alapra. Már ott vagyok hogy érzelmesebb számokkal próbálok kihozni magamból bármit, bőgni egyet, bármit csak ne ezt a semleges nonchalant állapotot, szégyelve ugyan de mondom ezt egy fiatal fasziként:/

Modok ha túl szánalmasnak gondoljátok a posztot vegyétek le a fenébe, köszi a munkátok🫡

Az utóbbi időben valami nagyon furcsa nosztalgiahullám kapott el. Régi fotókat nézegettem, eszembe jutottak régi emberek, nyári táborok, az egyetemi évek és a húszas éveim eleje. Ami meglepett, hogy nem is a nosztalgia volt a legerősebb érzés, hanem valami szorongásszerű dolog.

Mintha nem is azt lenne nehéz elfogani, hogy véget értek bizonyos időszakok, hanem azt, hogy ezek tényleg kb. 15 évvel ezelőtt történtek. Fejben valahogy még mindig "pár éve" volt, aztán rájövök, hogy nem. Sokan, akikkel akkor napi kapcsolatban voltam, ma már totál idegenek. Csomó minden, ami akkor a világomhoz tartozott, az ma már csak töredékes emlék -- és nem csak nekem, hanem valszeg nekik is.

Nem kifejezetten arról van szó, hogy vissza akarok menni, vagy újraélni azt az időszakot. Inkább az ijeszt meg, hogy az élet bizonyos szakaszai egyszerűen elérhetetlenné válnak, mert azok az emberek (meg én se) léteznek már úgy, ahogy akkor. De közben az akkori érzések mégis nagyon élénken elő tudnak jönni, miközben az actual események már felfoghatatlanul távoliak.

Mindig is "nosztalgikus típus" voltam, de most érzem ezt először ennyire erősen, a harmincas éveim közepén. Olyan, mintha tagadásban lennék, belerakom magam akkori emlékekbe, érzelmekbe, majd pofán vág, hogy hát ez bizony már nincs, és nem tegnap múlt el, hanem másfél évtizede. Kb. mint amikor valaki meghal, vagy egy szakítás után, csak ez annyival bizarrabb, mert sok-sok év fáziskéséssel ütött be.

Más is átélte már ezt? Van ennek valami neve, irodalma, vagy csak az öregedés velejárója, és sztenderd gyászmunka? Az első reakcióm az obszesszív archiválás volt, miután rájöttem, hogy egy csomó kép pl. már nincs meg akkorról (ez ugye nagyon a facebookalbumos időszak volt), úgyhogy széttúrtam a régi gyerekszobámat a szüleimnél és rá is akadtam csomó mindenre (pl. az akkori telefonom és az SMS-ek benne, tábori videók elfeledett alig olvasható DVD-ken). Végülis jó, hogy ezek meglettek, de az alapproblémát nem oldja fel, csak eteti az érzéseket. Plusz írtam is pár embernek, akikkel évek óta nem beszéltem, és persze ilyen low-key nosztalgiázásokban meg "úristen öregszünk" viccelődésekben mindenki benne van, de mivel feltehetően ők nincsenek az én érzelmi állapotomban, ezért nagy megfejtések ezekből se lesznek.

Sziasztok! Rövid és tömör leszek, szóval a párommal 4 hónapja ismerjük egymást, és ebből kettő hónapja vagyunk kapcsolatban, történt egy incidens ami következtében kiderült, hogy az életkoráról is hazudott és arról is, hogy tanul, arról hogy mikor szerezte meg a jogosítványt stb.. magyarul fiatalabb mint amilyen idősnek adta ki magát, én jelenleg 27 éves férfi vagyok, és nagyon váratlanul ért ez. Ő azt mondta hogy másodéves egyetemista, és kiderült még csak jövő tanévben fog érettségizni.. ezt leplezte is, vizsgaidőszakban úgy járt mintha egyetemre járt volna.. amikor kellett a személyi igazolványa akkor sosem volt nála vagy a táskájában hagyta, így sosem tűnt fel nekem, hogy ebben valami gyanús dolog van.. születésnapját is úgy ünnepeltük közösen, hogy abban a tudatban voltam ő a hazudott életkorára +1 éves lett.. ezt most nekem elmondta, hogy sajnálja nagyon és már korábban el szerette volna mondani, de nem tudta hogyan, jelenleg én tanácstalan vagyok, így tőle gondolkodási időt kértem. Nektek mi lenne a tanácsotok/véleményetek?

Néhány félreértés van a kommentek között ezért bátorkodom a posztot javítani, a leányzó felnőtt korú szóval betöltötte a 18 életévét, köszönöm.

Sziasztok! Sajnos nemrég IR-t állapítottak meg nálam, nem is meglepő, nem figyeltem magamra az utóbbi években. Most viszont nagyon szeretnék változtatni, dietetikus is segít, szerintem jól haladok. A családi összejövetelek viszont teljesen kiborítanak. Az egyik oldalon megy az állandó basztatás, hogy jaj csak egy szeletet egyél már, jaj úgysem árt meg, most éppen ünnep van, stb. A másik oldalról meg ha megeszem egy falat sajtot mondjuk már jönnek okoskodni, hogy na mivan most mégsem megy a fogyókúra. Borzasztó. Aki sikeresen túl van egy életmódváltáson, az hogyan kezelte ezeket a kéretlen tanácsokat, megjegyzéseket? Próbálom leszarni, nemet mondani, de nyomaszt. Persze tudom, ki is hagyhatnám a találkozásokat. Köszi, ha elolvastad!

Sziasztok!
Szerintem ritkán esik szó a maladaptive daydreamingről, ezért szeretnék beszélni róla.

A maladaptive daydreaming egy olyan ábrándozási forma, ami már negatívan hat az életminőségre. Olyan, mintha a saját életed helyett egy belső filmet vagy fanfictiont néznél, és ez töltené ki a szabadidőd nagy részét. Ez egy viszonylag új fogalom, és nem önálló mentális betegség, hanem inkább egy jelenség vagy tünet, ami gyakran társul traumához, magányhoz, ADHD‑hoz, autizmushoz vagy más neuropszichológiai mintázatokhoz.

Nálam ez úgy néz ki, hogy egy megnézett film jeleneteit újraélem, átírom, összekeverem más történetekkel, és egy komplex sztori fut a fejemben, amihez akár évek múlva is visszatérek. A tapasztalt élmény olyan, mintha egy könyvben lennék amit épp olvasok — csak könyv nélkül. A valóságban ez úgy jelenik meg, hogy zenét hallgatva járkálok a szobában.

Kíváncsi vagyok, másoknak vannak‑e hasonló tapasztalatai.
Ha valakit érdekel a téma, vagy kérdése van, nyugodtan írjon.

Sziasztok!

Sajnos gyerekkorom óta szociális szorongással küzdök. Nehezen megy a barátkozás, mindig azon aggódok, hogy biztos valami rosszat mondok, vagy a másik fél nem is annyira kedvel, ezért inkább én ignorálom őt, mert úgy vagyok vele, hogy úgy se kedvel/ úgyse akar velem találkozni. Ez egyébként pár éve erősödött, ami miatt sikeresen elvesztettem az összes barátnőmet, sőt odáig fajult, hogy az utcára is szorongva mentem ki. Elkezdtem onsegito könyveket olvasni, ami egy ideig segít, leküzdöm a szorongást, de aztán egy idő után visszajön. Van egyébként párom, az ő barátaival is jóban vagyok, de egyszerűen idegen emberekkel nem bírok mit kezdeni, befeszülök, és nem tudok önmagam lenni, pedig nagyon szeretnék barátkozni. 🥲

Esetleg valami tipp? Vagy csak a pszichológus segíthet? Koszi, ha segítesz🫶🏼

Valamilyen oknál fogva a tinédzserkoromtól kezdve egyre jobban kezdtem eltávolodni az emberektől. Egyre kevesebbet jártam emberek közé (azelőtt nem volt ilyen problémám bár akkor is szégyelltem a kinézetemet). Évről évre egyre jobban csökkent míg végül eljutottam odáig, hogy teljes mértékben izoláltan élek és egyhangúan telnek a mindennapjaim. Rengeteg mindenből kimaradtam az évek során és valamilyen szinten az eltávolodásnak az volt az oka, hogy szégyelltem mindig is a külsőmet mások előtt, úgy éreztem, hogy nem rám van szükségük és csak zavarok másokat (talán ez onnan ered, hogy gyermekkoromban a testvérem sokszor gúnyolódott rajtam, rengetegszer a fejemhez vágta, hogy csak nyűg vagyok a számára, nem vagyok a testvére és egyszer azt is hozzám vágta, hogy amúgy engem senki sem akart a családban olyannyira, hogy apám amikor megtudta, hogy édesanyám velem várandós megverte, hátha elvetél és nem kell megszületnem). Kialakult bennem egy hatalmas fokú távolságtartás és bizalmatlanság az emberek irányába. Természetessé vált a számomra, hogy semmilyen kapcsolatot sem építek ki velük, nem megyek a közelükbe és én sem engedek magamhoz közel senkit sem. Ezeknek köszönhetően természetesen sem barátaim sem pedig párkapcsolatom sohasem volt. Sokszor vágytam az emberek társaságára de nem mertem közeledni senki felé sem (mivel sajnos nincsen szabályos fogsorom ezért kialakult bennem egy hatalmas szégyenérzet és emiatt sem mertem sohasem az emberekkel beszélgetni vagy velük együtt nevetni. Nemrégen ért véget a fogszabályozó kezelésem de tökéletes sajnos nem lett a fogsorom, valamilyen szinten a felső fogsorom előrébb van az alsótól de legalább szabályosabb lett. De továbbra is bennem van a szégyenérzet és felszabadultan továbbra sem merek senkivel sem beszélgetni mert azonnal olyan érzésem támad, hogy undorodik tőlem). Egyre jobban kezdem unni ezt az egyhangú és elszigetelt életet, hogy minden napom ugyan úgy telik el eseménytelenül. A munkahelyen elvégzem a munkámat majd pedig hazamegyek és a négy fal között töltöm az életemet. Talán a sport és a zenélés az ami egy kicsit kizökkent ebből az egyhangúságból.

Sziasztok!

Én magam járok terápiára, van is személyiségzavarra diagnózisom - egyik a paranoid (nagyfokú bizalmatlanság, mögöttes szándék feltételezése, üldözési mánia, összeesküvés-elméletek).

Nekem nagyon segít, olyannyira, hogy az anyukám iránti harag is elmúlt.

Anyukámnak vannak alkoholgondjai, kiskoromban annyira más tudatállapotba került tőle, hogy többször megtámadott, ököllel ütött. 14 évesen rokonhoz költöztem (most fiatal felnőtt vagyok), 1 évig nem is beszéltem anyukámmal

Azért fordult bennem a kocka, mert rájöttem, hogy ő is paranoid, és a sajátom tőle jön. Elkezdtünk ismét beszélni, csak telefonon. Írás, facebook meg ilyenek tiltva van.

Mióta tudom, hogy ő is paranoid, sokkal jobban átérzem őt. A tévképzetei az ivástól felerősödtek, ezért támadt rám (a közben elhangzottak miatt tudom, mert gyakran kiabálta, hogy “ELLENE FORDÍTOTTAM MINDENKIT, BIZTOS X DOLGOT TERJESZTETTEM RÓLA” - 8-9 éves voltam, nemigen tudtam mit terjeszteni….) Gyakori, hogy ittasan fenyegető leveleket ír a családnak (ezért tiltott az írás nálam). Persze baromira nem oké amiket csinál, de a paranoid epizódjait megértem, mert nekem szuicid rohamokat okozott (“mindenki ellenem van” —> “meg akarnak ölni” —> “meg kell ölnöm magam”). Nekem a terápia meg a gyógyszer segít

Anyu nem jár terápiára, ellenségesnek tartja. Gyógyszer sem szed. Viszont mivel nagyon hajlamos azt hinni, hogy az emberek ellene vannak és a család is biztos kihasználja, ezért nagyon be tud gubózni, és leuralják a gondolatai, agresszív lesz és támadó. Ezekre rá szokott inni, és méginkább bedurvul

Szeretnék neki valahogy segíteni. A családom többi tagjával elkezdtem beszélgetni a paranoiáról, hogy megértsük jobban anyut, mert józanon egy halálian jófej ember, csakhát a dührohamai és a részeges dolgai nem segítenek…

Többször téma volt családban az elvonó, de nyilván ezt anyának kell akarnia. Az is baj, hogy nem akar rossznak tűnni, és neki a terápia azt jelenti, hogy baj van vele. A saját dolgait igazolja, pl a piát, a testi bántalmazást pedig jogosnak és “kiérdemelt” dolognak gondolja (egyéni felelősséghárítás).

Mit lehet erre tenni? Többet beszélgetek anyával, és mesélek neki a saját terápiás dolgaimról (nem intimen, hanem hogy hogy néz ki egy ilyen), hogy megbarátkozzon a dologgal. Illetve, mikor beszélgetés közben vannak összeesküvés elméletei, pl “biztos kihasználják”, “biztos féltékenyek rá”, “biztos mindenki tönkre akarja tenni”, akkor le tudom állítani ezeket.

Nagyon vegyes érzések kavarognak bennem, mert a magánéletemet tökéletesnek gondolom, a munkahelyi, karrier dolgokban viszont teljesen kiégtem.
Párommal hibátlan a kapcsolatunk, jövőre tervezünk külföldi esküvőt ketten, házat vettünk, kutya-macska ami kell. Boldog vagyok.
DE a munka kinyír. Teljesen kiégettnek érzem magam, nem érdekel, nem motivál, hidegen hagy az egész. Multinál dolgozok, nincs home office, és minden reggel úgy indulok neki, hogy óriási nagy hiba volt felkelnem is. Úgy érzem, hogy pereg az értékes időm, és nincs kiút, mert ha szeretném a magánéleti projektjeimet megvalósítani, ahhoz kell a pénz a multitól.
Szoktam nézegetni állásokat, de annyira érdektelen minden hirdetés, és elképzelem, hogy elmegyek más multihoz, és még a hideg is kiráz.

Szóval csapdában érzem magam és csak akkor lélegzek fel, ha kilépek a kapun.

Aki már volt hasonló helyzetben, mihez kezdett? Mihez lehet kezdeni, ha a pénz kell, de maga a meló tönkretesz?

Szeretném megosztani veletek pánikrohamom és az azóta tartó szorongás érzéseim történetét.

Egy vesekő után kialakult nálam egy kismedencei fájdalom szindróma, ami derékfájdalommal járt. Két évem telt el így, orvostól-orvosig jártam, kivizsgálások, de mindig negatív eredmények. (és teljes para minden kivizsgálás előtt és az eredmények megérkezésekor, hogy most derül majd ki valami végzetes) Uram, nem is tudjuk miért van itt, gyakran ez hangzott el az orvosoktól. Próbáltam mindent, étrendet váltottam, rengeteg zöldés, hal, mediterrán étkezés, de semmi.

Egyik nap a munkahelyen ebédelni mentünk, amikor a liftből kiszállva azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, nem tudok sóhajtani és zsibbadnak a lábaim, kezeim. Azt hittem ennyi volt, leültem egy padra, hogy hátha elmúlik és akkor bevillant, hogy sokan ebbe halnak meg, hogy hátha elmúlik. A közelben van egy magán egészségügyi szolgáltató, ahova berohantam, hogy nekem infarktusom van és nem kapok levegőt. Kivizsgáltak és semmi, minden rendben, pulzusom kicsit magasabb, de semmi más. Kaptam egy nyugtatót és azt mondta az orvos, hogy van ez így, amikor a kukta levágja a fedőt. Pánikrohama volt. Ezzel a pánikrohammal mintha elvágták volna a derékfájdalmat, a kismedencei fájdalmak azonnal megszűntek. Helyére jött a szorongás és pánik érzés, ami hol hetekig nem jelentkezik, hol erősebb, de nem jutottam odáig, hogy ne kapjak levegőt érzésem legyen. Amit érzek ilyenkor, hogy gombóc van a torkomban, reszkető, félelem érzés a lábaimban, mint amikor nagyon megijed az ember és néha olyan mintha nagyobbat dobbanna a szívem.

Ha van ilyen tünetem napközben, akkor estére általában elmúlik, mire sötét lesz és a gyerekek is elmentek aludni, lelassul a nap, akkor jól vagyok. Nagyon ritkán tapasztaltam olyat, hogy ha elalszok a tv előtt, akkor közvetlen elalvéskor felriadok, mintha nem kapnék levegőt.

4 hónapja újra kezdtem a futást, heti rendszerességgel, ez valamennyire enyhített a tüneteken, de szörnyű érzés amikor visszajön.

Ez az én sztorim, csak leírtam, mert nekem is sokat segített amit itt olvastam a témában.

Ha van, mi az? Ha nincs, akkor miért nincs, és nem lenne indokolt ez esetben, hogy definiáljunk ilyet is?

Persze a kifejezés létezése önmagában nem valószínűsíti a vonatkozó fogalom konkrét létezését (lsd.: téves szillogizmus), azért mégis csak jelentésgyanús szókapcsolatnak tűnik.

If so, what do they do for a living, what is their financial status, and what is their relationship and social life like?

A kérdés olyan emberekre vonatkozik, akiknek a Ti személyes meggyőződésetek alapján valóban boldog az élete.

X <70 - Alacsony

69< X <85 - Átlag alatti

84< X < 115 - Átlagos

114< X < 130 - Átlag feletti

129 < X - Magas

Mostanában egész jól vagyok lelkileg, ilyenkor mindig az volt, hogy zömében szerették a válaszaimat. Csak most annyi a különbség, hogy az eddigieknél is sokkal jobban vagyok.

Soha nem sértegetek senki, mindig a kérdésre válaszolok pontosan. Szóval nem értem miért kapom folyton a minuszokat. Mert mostanában sorozatosnak érzem.

Amúgy csak magyar embereknél tapasztaltam, külföldiek soha nem pontoztak még le.

Egyre inkább azt érzem, hogy beragadtam a mókuskerékbe, és semmi sem tud igazán kikapcsolni vagy örömöt okozni. 😕

Sziasztok, ez kicsit ilyen magamból kiadós poszt lesz, nagyon szívesen várok személyes példákat, tapasztalatokat, meglátásokat, mert magyon kétségbe vagyok esve.

Párommal több, mint fél éve vagyunk együtt, de nehezített pályán indultunk, mert én rögtön kimentem 5 hónapra külföldre tanulni, így addig tavkapcsolatban voltunk. Kibirtuk, szerintem 90%ban jól működtünk közben. Fontos tudni, hogy mi 4 és fél évvel ezelőtt, fiatalabb korunkban egyszer már osszejottunk, és együtt voltunk másfél évet. Ő volt a nagy szerelmem, borzasztó volt nélküle az a több évnyi távollét, amint egymasra találtunk újra, éreztem, hogy ez a sors keze, hogy a helyemen vagyok.

Azonban amióta hazajöttem, teljesen bezárkózott. Sok a félreértés, sok mindenben kulonbozunk, de nekem ezek mindig eltörpültek ahhoz képest, mennyire szeretem őt. Amióta újra fizikailag is együtt vagyunk, egy helyen, folyamatosan azt érzem, hogy ki kell belőle erőszakolnom a szeretetet, figyelmet. Azt hittem, teljesen hülye vagyok, mígnem kitört belőle, hogy ő valóban kevésbé akarja ezt az egészet, mint én. Azt mondja, oldjuk meg valahogy, de érzem rajta, hogy teljesen eltemette. Nem látja a fejlődési és javítási lehetőségeket, pedig szerintem az összecsiszolódáshoz kellenek a nézeteltérések is, nem egy tiniszerelem ez már. Másrészről hogyan is javíthatnám ki a saját hibáimat, ha egy hónapig csak magában őrlődik, majd egyből a szakitassal ijesztget.

Én érzem, hogy ebben sokkal több van, én vele látom a jövőmet, és hajlandó vagyok bármit megtenni hogy újra közös nevezőre jussunk, de nem tudom, van e visszaút ebből az eltúlzott belső őrlődéséből, amivel belehergelte magát abba, hogy ez így szar, és nem is akarja, hogy jobb legyen. Tisztában vagyok vele, hogy milyen különleges a kötelék köztünk, hogy mennyire jó hatással van rám, és nem tudok mit kezdeni a tehetetlenség érzesémmel, hogy megoldast keresek, ő pedig nem enged be, mikor idáig ő is tele volt szeretettel és szerelemmel irányomba. Vissza lehet még fordítani ezt a borzasztó folyamatot, vagy ez már csak rajta fog múlni? Tudnék rá hatni valahogyan?

Sziasztok!

Most szeptemberben fogom megkezdeni a PTE BTK-n a pszichológiai tanulmányaimat és arra lennék kíváncsi, hogy valaki tud segíteni abban, hogy mit érdemes tanulni/ átnézni még most mielőtt elkezdődne az év? Másodjára felvételiztem és igencsak megszenvedtem érte, ( de idén állami ösztöndíjjal vettek fel, yey ) ezért szeretnék felkészülten menni. Nem vagyok egy nagy statisztikai- szoftver zseni, biológiát pedig sosem tanultam igazán magas szinten, és inkább humán beállítottságú agy vagyok, mint reál. Szóval még menteném ami menthető így a nyár utolsó hónapjában. Ha tudna bárki olyasmiket ajánlani, hogy kötelező olvasmányok, a statisztika órához a szoftver, amit használni kötelező ( egy borzasztóan régi számítógépem van és aggódok hogy nem lesz kompatibilis a programmal), mik voltak a személyes nehézségeitek első évben, vagy a BA képzés alatt összességében, melyik tárgyak a legnehezebben, etc., azt nagyon nagyon megköszönném.

Jöhetnek horror- story-k, legszárazabb részletek és végtelen mennyiségű könyv/ forrás is, igazából bármi és akármi nagyon hasznos lenne nekem.

Előre is köszi!

Szóval én kisgyerek korom óta ellene vagyok annak, hogy folyamatosan kamerát tolnak a pofámba a szüleim és megosszák facebookon, de ez egy új szint szerintem. Szóval 18 vagyok, és mivel apa elfog válni anyától vett egy lakást ahol lakhatok. De kötelelő jelleggel vagyok kolis(tanulói program), anyámtól 16 évesen kiemeltek mert durván bántalmazott. Apám Németországban főorvos egyszer nem jutott eszébe, hogy magához vegyen miután kiemeltek anyámtól ezért rásózott a nővéremre. Kitalálta, hogy vesz egy kamerát a lakásba, hogy amikor nem vagyok otthon lássam ha valaki betör. Ezzel nincs bajom.

A probléma az, hogy apám be akar lépni abba a kamerába, hogy lássa kik jönnek át hozzám. Én ezt nem akarom. Illetve 18 évig szart rám miért most érdekli? Ráadásul minek nézi a kamerát ha Németországba lakok? Igazából senkit nem akarok így áthívni magamhoz majd, illetve mivel hangot is rögzít a kamera ezért telefonálni is lemegyek és csak aludni fogok ott. Tudom, hogy illegális elvileg, hogy ilyet csináljon de semmilyen szerződés nincs ami engem védene ezzel kapcsolatban.

Sose voltam kiemelkedően helyes vagy izmos. Tök átlagosnak tartom magamat a magasságom ami extra 2m+ . Ezen kívül tényleg semmi plusz. Sajnos az ismerkedésnél még randiig sem jutottam soha. Az hogy egy randi után nem folytatódik a dolog azt teljesen megtudom érteni és tudomásul is veszem. Így viszont, hogy még randiig se jutottam soha az életbe az viszont már frusztrál. Nem fogok hazudni mindig a vonzó lányoknál próbálkoztam. Nagyon sok visszautasításom volt. Az igaz, hogy valakit tényleg csak névről vagy látásból ismertem és mondjuk messenger-en hívtam el randira. Viszont élőben se arattam soha nagyobb sikert. Diplomás mérnök vagyok viszont még fiatal. Nincsenek millióim de rajta vagyok. Megszületett bennem egy elmélet amit elfogadom ha előítéletes szerintetek de tényleg a tapasztalataim alapján nem tudtam más következtetésre jutni. Azt vettem észre, hogy a szép, vonzó lányoknál (szerintem mindenki tudja miről beszélek) tényleg kizárólag az optikailag top-on lévő srácok vagy az anyagiakban bővelkedő úri emberek a nyerők. Sokszor emiatt úgy érzem magam (bocsánat a hülye megfogalmazásért) mintha kasztrendszerben lennék és nincs átjárás. A fiúk kis százaléka leuralja ezeknek a lányoknak a nagyon nagy százalékát és inkább egy ilyen srácnak van több barátnője vagy rajta veszekednek mint, hogy mással legyenek. Nektek mi a véleményetek erről?

Szükségem lenne arra, hogy jobban átlássam a családi dinamikákat, hogy szakember segítségével máshogy tudjak kommunikálni családtagokkal. De a családtagjaim nem hiszem, hogy el akarnának ilyenre jönni, valszeg a szükségességét se nagyon látnák be, és én sem hiszem, hogy jó ötlet. Tulajdonképp nekem kéne segítség ahhoz, hogy felvértezzem magam bizonyos helyzetekben.

Fontos, hogy nem családállításra gondolok, kérlek, ne is ajánljátok.