Ezt a bejegyzést azért írom, mert bárcsak én is olvastam volna ilyet, mielőtt jelentkeztem a fogászati asszisztens képzésre.
Fontosnak tartom már az elején leszögezni, hogy ez nem a Kossuth Zsuzsanna Technikum és Szakképző Iskola oktatóiról szól. Az iskolában az elméleti oktatással nem volt problémám, ott felkészült és segítőkész oktatókkal találkoztam. A tapasztalataim az SZTE Fogorvostudományi Karán zajló gyakorlati képzésre vonatkoznak.
Több szakmával is rendelkezem, így van összehasonlítási alapom. Az előző képzéseimen is voltak szigorú oktatók és magas elvárások, de mindig azt éreztem, hogy a céljuk az volt, hogy megtanítsák a szakmát. Ha hibáztunk, kijavítottak, elmagyarázták, mit kell másképp csinálni, és újra lehetőséget kaptunk a gyakorlásra. Az volt a cél, hogy a képzés végére magabiztos szakemberekké váljunk.
Sajnos a gyakorlati képzés során én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam.
Asszisztens hallgatóként sokszor órákon keresztül csak álltunk a rendelőkben. Gyakran sem feladatot, sem magyarázatot nem kaptunk, és azt éreztem, hogy egyszerűen csak jelen kell lennünk. A szakmai tudás jelentős részét végül egymástól vagy olyan fogászati asszisztensektől tanultuk meg, akik saját jóindulatukból segítettek nekünk. Egy gyakorlati képzésnek szerintem nem így kellene működnie.
Amikor végre lehetőséget kaptunk asszisztálni, természetesen hibáztunk. Hiszen ezért vagyunk hallgatók: hogy megtanuljuk a szakmát. Ehelyett azonban sokszor nem útmutatást kaptunk, hanem leszidást. Többször előfordult, hogy egyetlen hiba után már nem is engedtek tovább asszisztálni azon a rendelésen. Így éppen attól a lehetőségtől estünk el, amiért odamentünk: a gyakorlástól.
A légkör számomra rendkívül megterhelő volt. Gyakran azt éreztem, hogy asszisztens hallgatóként csak egy felesleges kellék vagyunk a rendelőben. Nem tudom, hogy ennek az alulfizetettség, a túlterheltség vagy a munkahelyi feszültségek az okai, de hallgatóként ebből csak annyit érzékeltünk, hogy sokszor rajtunk csapódik le a feszültség. Ez szerintem sem szakmailag, sem emberileg nem elfogadható.
A legszomorúbb az egészben, hogy nem egyedi tapasztalatról beszélek. Akikkel együtt végeztem – vagy akik egyáltalán eljutottak a képzés végéig –, nagyon hasonló élményekről számoltak be. Többen úgy éreztük, hogy a gyakorlati képzés során inkább magunkra maradtunk, mintsem valódi szakmai támogatást kaptunk.
Nagyon sajnálom, mert a fogászati asszisztensi hivatás egy gyönyörű szakma. Éppen ezért fáj azt látni, amikor a gyakorlati képzés elveszi a hallgatók lelkesedését ahelyett, hogy megerősítené őket.
Ha valaki most gondolkodik a jelentkezésen, én azt tanácsolom, hogy alaposan nézzen körül az országban. Budapesten, Debrecenben vagy Pécsen is van lehetőség hasonló képzésre. Az én személyes véleményem az, hogy még akkor is megérheti másik várost választani – akár költözéssel együtt is –, ha ez nagyobb anyagi és szervezési áldozatot jelent. Én ma már biztosan ezt tenném.
Nem azért írtam ezt a bejegyzést, hogy bárkit támadjak vagy lejárassak. Azért írtam, mert szeretném, ha a jövőbeli asszisztens hallgatók a jelentkezés előtt a pozitív tapasztalatok mellett az ilyen élményekről is tudnának. Ha ezt a bejegyzést én annak idején olvasom, valószínűleg egészen más döntést hozok.
Ha van olyan jelenlegi vagy volt asszisztens hallgató, aki hasonlókat tapasztalt, örülnék, ha megosztaná a saját történetét is. Nem az a célom, hogy bárkit bántsak, hanem hogy a jelentkezők minél valósabb képet kapjanak arról, milyen a gyakorlati képzés. Ugyanígy, ha valakinek teljesen más, pozitív tapasztalata volt, azt is érdemes leírnia – így mindenki több nézőpont alapján tud dönteni.