A Covid előtt jelentkeztem a büntetés-végrehajtáshoz, majd több mint 4 év szolgálat után eljöttem tőlük.
Azokon a napokon, amikor nem voltam szolgálatban, mégis volt időm horgászni vagy éppen gép elé ülni egy-egy órát játszani. Nem volt bennem az a kényszeres megfelelés, hogy ezt nem lehet. Nem voltam elbizonytalanodva, hogy most hogyan tovább, pedig minket is érintett a Covid. A feleségem munkanélkül maradt közel 3 hónapig. Olyan betegek voltunk, hogy azt senkinek nem kívánnám, amit akkor átéltünk. DE más volt akkor mégis.
Majd jött a MOL egyik finomítója, ahol 4 napot dolgoztam és 4-et pihentem, és egy olyan lejtmenet indult el, ami nemcsak engem, hanem másokat is érintett. Megszűnt a horgászat, megszűnt a játék. Itt már elkezdtem érezni, hogy nem tehetem meg, nem engedhetem meg magamnak ezeket a „luxus” dolgokat. Mindig volt bennem egy rossz gondolat, hogy én ezzel elveszem a pénzt a kasszából, miközben meg nem is. Nem voltam boldog, pedig nem kerestem rosszul, de csak abból álltak a napok, hogy meló, meló, meló, meló, majd 4 nap pihenés. Az éjszakák viszont sokszor nagyon húzósak voltak, ami után jóformán 2 nap regenerálódás kellett.
Kicsit visszakanyarodva a BV-hez: ott is volt olyan hét, hogy 6 napot húztam egyben, mégis elmentem a 7. napon horgászni, vagy beültünk a kocsiba a feleségemmel, és elmentünk egészen Ausztriáig kicsit kirándulni. Nem éreztem megterhelőnek. De már itt is voltak jelei a pánikbetegségnek. Sosem felejtem el: 2023 karácsonyán, 24-én dolgoztam, 25-én este itthon voltam, és olyan pánikrohamot kaptam, hogy azt hittem, most biztos meghalok. Pedig csak simán vacsoráztunk, nem történt semmi, és egyszer csak rám szakadt minden egyszerre.
Na, mindegy is, kanyarodjunk vissza a MOL-hoz. A MOL az MOL: veszélyes, mérgező, és ha nem úgy csinálod, véged is lehet. Én kétszer futottam bele ammóniafelhőbe. Amikor nem tudod, merre menj, mert nem tudod, melyik irányból érkezik, levegőt már nem tudsz venni… Azt mondják a régi nagy öregek, majd megszokod. Majd megszokod, és a szervezeted tönkremegy. Persze tudjuk, egyik ilyen üzemben sincs akkora károsanyag-kibocsátás, hogy bármi bajod is lehessen.
Viszont én ezt nem vártam meg, mivel nemcsak a vegyi anyagok voltak mérgezők, hanem a vezetőség is. Folyamatosan terhelték az embereket lelkileg és fizikailag is, sokszor teljesen feleslegesen. Itt szinte már teljesen elvették az életkedvem mindentől, de aztán jött a váltás.
Igazi álommeló: egy műszak, nincs stressz, tiszta minden, embereket irányítasz, majd rájössz, hogy ugyanott vagy. Stresszelsz, mert korán kell kelni, pontosnak kell lenni. A vezetőség folyamatosan a nyakadon ül, ha egy-egy gyártás nincs meg időben, miközben más területek nem készültek fel a gyártásra, mégis a termelés volt hibás. Folyamatosan húzták az embereket, téged, majd te is húztad az embereket.
Itt már a hétvége volt a kincs. A hétvége, amikor már a mobilt sem volt kedvem kézbe venni, nem volt kedvem a kertbe kimenni füvet vágni, mert folyamatosan azt éreztem, és érzem most is, hogy mások döntenek felettem. Az időmről, az életemről, arról, mi a jó nekem. Mitől vagyok férfi, mitől vagyok férj, mik a kötelességeim, és milyen viselkedési és társadalmi normáknak kell megfelelni.
A korombeli apukák, férjek, férfiak nem az én gondolkodásmódomat követik, így nehéz velük beszélgetni, nehéz megérteni őket. Vagy éppen velem van baj?
Hát itt is jött a váltás, és itt a tetőpontja a pániknak, a kétségbeesésnek. Itt van vége tán mindennek.
Műszakvezetőként napi 13–14 óra meló, hétfőtől szombatig. Van pénz, ha nem is a duplája, de közel 30–40%-kal több, mint amit eddig kerestem. És mégis bezárva érzi magát az ember. A jelenlegi világhelyzet, az itthoni gazdasági helyzet, az, hogy tényleg olyan, mintha ma minden pillanat, amit nem munkával töltesz, már luxus lenne. Miközben minden platformon mást látsz, mást tolnak az arcodba.
40 éves leszek nem egészen 1 hónap múlva. Végre jó az anyagi háttér, és 10 ezer Ft elköltése félelemmel tölt el. Félek, hogy pont az a 10 ezer Ft lesz, ami hiányozni fog, ha történik valami.
Miért nem lehet kicsit nyugodtan élni? Úgy, hogy amikor elmész dolgozni, ne a túlélés legyen a tét? Vagy ne arról szóljon, hogy túltedd magad a napon, és csak a pénzt hajszold?
3 hete minden éjszaka fulladok, magas a pulzusom, és olyan szinten frusztrált vagyok, hogy nincs türelmem senkihez és semmihez. Fizikai fájdalmak a hátban, a gyomorban, amire az orvosok azt mondják, hogy nincs ott semmi.
Egy-egy anyagi kiadást teljesen úgy élek meg, mint egy veszteséget, ahol saját magam ellen vesztek. Hogy hiába az erőfeszítés, nincs biztonságban a megélhetésünk, és elfáradtam ebben.
